Kulcsszerepben a NATO

Anders Fogh Rasmussen nyilván már az ötéves főtitkári mandátuma végén szokásos gratulációkra készült, amikor a walesi NATO-csúcsot elkezdték szervezni. Arról igazán nem ő tehet, hogy a ma kezdődő newporti találkozó nemhogy mandátuma, de a katonai szövetség elmúlt tizenöt évének is a legfontosabb egyeztetése lesz.

Nem túlzás azt állítani: a biztonsági helyzet 2001. szeptember 11-e óta nem volt annyira bizonytalan a világban, mint most. Miközben Afganisztánban – ahonnan a NATO csapatai az év végén távoznak – távolról sem sikerült stabilizálni a helyzetet, a Közel-Keleten az Iszlám Állam előretörése ad okot aggodalomra. Ráadásul már nem csak Szíriában, ahol a három és fél éve tartó polgárháborúval a Nyugat láthatóan nem tud mit kezdeni, de Irakban is, amelyre Szaddám Huszein 2003-as megbuktatása óta az Egyesült Államok katonai és politikai próbálkozásainak torz tükreként tekintenek. Mindez azonban mára eltörpül amellett, ami Ukrajnában történik.

Nem is feltétlenül a földrajzi közelség miatt, hanem azért is, mivel ebben az esetben a katonai szövetség közvetlenül Oroszországgal került szembe. Innen nézve egyszerű viszálynak tűnik még a délszláv háború is. Akkor Szerbia maga mögött tudhatta ugyan Moszkva támogatását, most azonban az orosz hadsereg áll a túloldalon. A „casus belli” pedig a soha el nem ismert háborúban az, hogy Ukrajna vezetése nyíltan állt ki a Nyugat mellett, legyen szó az Európai Unióról vagy a NATO-ról. Kijev szeme előtt az EU-tagság és a NATO-tagság perspektívája lebeg, Moszkva előtt pedig ugyanennek a rémképe.

Ez pedig komoly felelősséget ró nem csak az EU-ra, de az észak-atlanti szervezetre is. Brüsszel esetében az a tét, hogy az uniós tagországok konszenzusra jutnak-e az orosz agresszióval kapcsolatos diplomáciai lépésekről, és hogy hajlandóak lesznek-e legalább résnyire kinyitni a közösség mostanra lezárt kapuit.

Az új közös kül- és biztonságpolitikai főképviselőre, Federica Mogherinire pedig az a feladat hárul, hogy szakítson az EU külpolitikájára jellemző szúrós tekintet és az óvatoskodó kijelentések irányvonalával. A NATO-nak azonban az eszközei és a céljai is jóval határozottabb fellépést kívánnak meg – részben ugyanazoktól a tagországoktól. (És persze az Egyesült Államoktól, ahol Barack Obama elnök és a Kongresszus az elmúlt évtized fiaskói és félsikerei után láthatóan jóval óvatosabb a katonai beavatkozásokkal kapcsolatban.)

A földrajzi közelség sem elhanyagolható, hiszen a NATO meghirdetett célja tagállamai szabadságának és biztonságának a garantálása. Vlagyimir Putyin kétértelmű (?) fenyegetései, az orosz (?) katonák ukrajnai beavatkozása választ kíván, és Anders Fogh Rasmussen fiókjában ott is vannak az erre vonatkozó javaslatok: a védelmi képesség erősítése a határokon, gyorsreagálású erők kialakítása, addig is pár hadgyakorlat.

Mindez azonban fokozottabb részvételt kíván meg a tagországoktól. Vagyis, évszázados közhelyeket előrángatva: több pénzt. Ami viszont már a válság előtt sem volt, most – amikor még az USA is védelmi kiadásokon spórol – annál nagyobb kihívás a tagok kasszájába nyúlni. Az EU egy összehangoltabb fegyverpiac kialakításával igyekszik legalább racionalizálni a rendszert, a lényegi feladat azonban az észak-atlanti szervezetre hárul. Amelynek olyan országok is tagjai, ahol a kiadások növelése és a modern eszközök beszerzése helyett még a meglévő hadi állomány fenntartása is kihívást jelent, a NATO felé tett vállalások teljesítése pedig egyenesen a lehetetlen küldetés kategóriájába tartozik.

A walesi csúcs tétje tehát nem kicsi: olyan helyzetben megőrizni a NATO szavahihetőségét és tekintélyét, amikor azt valóban kétségbe vonhatják. És úgy segíteni Ukrajnát, hogy az valódi támogatás legyen, ne gátolja az országot amúgy is ezer akadállyal terhelt útján a Nyugat felé.