Már a piac sem a régi

Az angol miniszterelnök keményen alkudozott. Nem azért, hogy kevesebbet fizethessen, hanem hogy fizethessen egyáltalán. A korabeli krónika szerint ugyanis az egyik helyen mézet vett férjének, de az árus nem akart pénzt elfogadni tőle. Aztán kiegyeztek. Thatcher „felalkudta” az árat: egy mézet fizetett, de kettőt kapott. Mindenki jól járt, az angol politikusnak ez színes epizód lehetett a politikai tárgyalások után-közben, az eladónak meg az élményen túl óriási reklám.

A mostani csarnokokban, piacokon más a módi. Az árubőség ma is jellemző, az árak azonban kevésbé szabadok. Legalábbis ez derült ki nem reprezentatív, nagyon is szubjektív rögtönzött felmérésemből. Csupán azt akartam ellenőrizni, kivétel vagy nagyon is általános gyakorlat, hogy egy piacon egy terméket szinte mindenki azonos áron ad, s abból aztán alkudni se lehet. Történt pedig, hogy befőző-paradicsomot vásárolt egy ismerősöm. Nagy volt a kínálat, a paradicsomok már éppen az elmúló állapotot kezdték felvenni. Logikus, hogy ilyen bőségben érdemes körülnézni, s kiválasztani a legolcsóbb standot, majd ott módszeres alkuval csökkenteni az árat. Főleg ha nagyobb tételről van szó. Az első eladó unottan csak annyit mondott: „Én csak alkalmazott vagyok, nem adhatom olcsóbban akkor sem, ha egy kilót vesz, akkor se, ha százat.” A következő felvilágosította: itt nincs alku, nem érdemes tovább menni, mindenütt ennyiért adják. Igaza volt. Az ár mindenhol fillérre ugyanannyi volt. Legalábbis, ahol nagy mennyiségben árultak zöldséget-gyümölcsöt.

A történet akár egyedi is lehet, de nem az. Sokan meséltek hasonló élményekről, más-más piacokról. Sőt, akadt olyan történet is, ami arról szólt, egyik termelő megpróbálta valódi piacként működtetni standját, árat csökkentett, amikor nem akarta, hogy nyakán maradjon az áru, máskor meg akciózott, valamit mindig olcsóbban adott. Nem sokáig. Egy darabig csak óvatosan figyelmeztették, aztán megfenyegették. Néhány hónap után bedobta a törölközőt, kivonult a piacról. Nem akart egyenárut árulni, egyenárakon, egyen módszerekkel. Úgy érezte, ennél ő jobb kereskedő, többre képes.

Tavaly a mezőgazdasági miniszter kezdeményezésére a nagy üzletláncok azt vállalták, hogy a magyar dinnye kilóját nem adják 99 forintnál kevesebbért. Így aztán mindenhol 99 forint volt akkor is, amikor dömpingszerűen érett a termés. Ezt az árkartell-szerű jelenséget a versenyhivatal nem vizsgálhatta, mondván, nincs rá jogosítványa. A minisztérium meg váltig állította, nem is volt megállapodás, csupán kérés, javaslat, megszívlelendő tanács. Valami ilyesmi van a magyar zöldség-, gyümölcspiacokon is a nagy árusoknál. Nem beszélnek össze – ugyan, dehogy, az tilos lenne –, de azért jól felfogott érdekből mindenki beáll a sorba.

Így múlik el a világ dicsősége, azaz a piac piaci jellege. A piac egyik vonzereje, a bőséges kínálat mellett a szabad ár, ami a vevő, s eladó megegyezésétől függően válik véglegessé. A sikeres alkuban mindenki jól jár: a vevő, mert spórol. Az eladó, mert úgy érezheti, állta a sarat, csak annyit engedett, hogy a vevő máskor is visszajöjjön. Ez az igazi „win-win” szituáció.

Hogy kerül egy ilyen „apró” történet egy komoly, GDP-alakulásokkal, nagy világválságokkal, ország-világ gondjaival foglalkozó tekintélyes üzleti napilapba? Régen kutatók az apróhirdetések alapján is elemezték az ország állapotát, életszínvonalát. Ami kicsiben rosszul megy, az nagyban sem működhet jól. Így van ez most is. Ha a piacon nincs valódi verseny, mitől lenne az országban lényeges a versenyszellem, a piaci érzék, a jó üzlet adta sikerélmény? Mitől lenne fontos a vevő kívánsága, elégedettsége? Egyenárakkal, egyentermékekkel, egyeneladókkal biztosan nem.