A Lehman csődje után a világ megváltozott

Nem mintha a Lehman Brothers 15-ei csődje azonnali armageddont hozott volna, hiszen a tőzsdék a héten alig mozogtak, a forint is relatíve stabil maradt és az államkötvény-hozamok sem szálltak el. Ugyanakkor ez az azóta fogalommá vált „Lehman-moment” olyan események láncolatát indította el, ami után a világ már egyáltalán nem olyan volt, mint előtte.

A recesszió bizonyos értelemben szükséges rossz, olyan csapás, ami leválasztja a gyengéket az erősek közül, fényt derít a felszínen működőképesnek tűnő, de valójában hibás struktúrákra, azaz lehullatja a férgesét.

Ez sok fájdalommal jár, nem csoda, hogy a társadalom igyekszik a recessziót elkerülni, illetve hatásait tompítani.

A ’90-es évek feltörekvő piaci pénzügyi válságai után úgy tűnt, a 21. századra sikerült olyan gazdaságpolitikai mixet összerakni, ami kismértékű volatilitás és alacsony infláció mellett tűrhető gazdasági növekedést biztosít, melyben a visszaesések helyett is inkább lassulások következnek be.

Az áldás azonban átokká vált: a szélsőséges kockázatok látható hiánya elaltatott mindenkit, és a külső gazdasági sokkok helyett az üzemszerű működés anomáliái lettek az igazi kockázati faktorok. Ez a kiszámíthatónak tűnő környezet ugyanis elsősorban a hitelezésen – egyes esetekben szélsőséges hitelezésen – alapuló növekedési modell felé vitt el sokakat, ami nem csak a globális bankrendszert feszítette ki nagyon, de maguk a hitelfelvevők sem bírtak a magukkal cipelt súlyokkal az után, hogy a Lehman-moment kihúzta a szőnyeget a modell alól.

A Lehman Brothers csődje változatos reakciókat szült a világban. Az Egyesült Államok szinte azonnal a teljes szembenézés mellett döntött, az agresszív és hatásos monetáris politikai reakciók mellett kérés és kérdés nélkül tőkésítette fel bankrendszerének kritikus tagjait (állami tulajdonnal felhígítva azokat is, amelyeknek nem is volt rá szükségük), íratta le a rossz hiteleket, és helyezte felügyeleti gyámság alá helyi kisbankok százait.

Amerika válasza a válságra rendkívül tanulságos, ugyanis a szisztematikusan fontos szereplők talpon tartása mellett „hullott a férgese” is, aminek eredményeképpen a foglalkoztatás és a vállalati profitok mára elérték a válság előtti szintet, a költségvetés egyenlege pedig rohamosan javul.

Európa gondjait és válaszait ismerjük: a kontinens nagyjából biztosította, hogy a helyzet ne súlyosbodjon, de egyelőre nem világos, hogy az örökségül megmaradt hitelterhekkel, a feleslegessé vált, sok esetben alacsonyan képzett munkaerővel mit fog kezdeni a kontines, mint ahogy azt sem tudjuk egyelőre, hogy az Európát összetartó szövet mennyire lazult meg ebben a kritikus periódusban.

Kína hezitálás nélkül a „kutyaharapást szőrivel” stratégiát választotta, és a kidurrant hitellufit államilag irányított hitelezéssel, valamint újabb és újabb beruházási programokkal igyekezett kezelni. Az eredmény pedig azt lett, hogy hat évvel a hitelválság kirobbanása után Kínában a hitelállomány a GDP két és félszeresére rúg, bankrendszere öt év alatt nőtt akkorát, mint az Egyesült Államok bankrendszere kettőszázötven év alatt, gazdasági növekedése pedig mostanra szinte kizárólag az ingatlanpiac végzetének függvényévé vált.

Hazánk, első sorban pénzügyi rendszerünk számára is hozott tanulságot 2008. szeptember 14-e és az azt követő reggel. Kiderült, hogy az egyértelmű kérdésekre egyértelműek a válaszok, és nem szabad védeni a védhetetlent. Azaz, devizában gondolkodás nélkül eladósodni végzetes lehet.
A jövedelmi viszonyok kellő figyelembe vétele nélkül, fedezet-alapon hitelt nyújtani nonszensz. A felügyeleti szervek dolga a lobbi-érdekek kordában tartása, a hitelnyújtó és a hitelfelvevő legnagyobb ellensége ő maga, ami ellen a felügyeleti szerveknek akaratuk ellenére is meg kell őket védeni, ami hosszú távon túl kockázatos a hitelfelvevőnek, az a hitelezőnek is az. És az önmagában jelentéktelen súlyú döntések együtt képesek a bedőlés szélére sodorni egy teljes gazdaságot.

A devizahiteles probléma aktuális fázisa arra is rámutat, hogy amennyiben a politika önös érdekeit szem előtt tartva veszi kezébe a válságkezelést, az olyan, mintha fejszével vennék ki valakinek az ujjából a szálkát, és sokkal nagyobb fájdalommal jár, mintha előtte figyeltünk volna arra, hogy a kezünkkel hova nyúlkálunk.

A bankszektor az üzleti modelljét is kénytelen átgondolni, nem csak azért, mert a politikai és az üzleti környezet megváltozott, hanem azért is, mert a modell feltehetően a válság előtt sem volt jó. A jövedelmezőség forrása ugyanis részben a koncentrált és rossz hozam-kockázat arányú hitelezés, az oligopolisztikus árképzésen alapuló túlszámlázás, a kelleténél kevésbé kiélezett verseny, és az ügyfelek kockázatérzékelésének teljes hiánya volt. Ennek azonban vége, és kérdés, hogy akkor mi lesz most. Hogyan lesz hitelezés, hogyan lesz stabil gazdasági növekedés?

A Lehman csődje után a világ megváltozott. Kérdés, hogy adekvát válaszokat adunk-e minderre.