Devizahitelezés: az ingyenebéd létezik

Sokat gondolkodtam azon, hogy mi a legfontosabb konklúziója a devizahitelesek sorozatos „megmentésének”. Az, hogy külföldi banktulajdonosként soha többé eszünkbe se jusson Magyarország, mint potenciális befektetési célpont? Esetleg az, hogy soha többé ne vegyünk fel devizahitelt a házunkra vagy autónkra úgy, hogy nincs devizabevételünk? Vagy ha mégis, akkor legalább megtanultuk egy életre, hogy csak akkor tegyünk ilyet, ha bőven van tartalékunk fedezni az árfolyamkockázatot? Sajnos a legfontosabb következmény nincs a felsoroltak között: a legfőbb üzenete az egész devizahiteles programnak az, hogy Magyarországon egészen egyszerűen megéri felelőtlennek lenni, hiszen a szavazatmaximalizálást szem előtt tartó, a többséghez hasonló problémákkal küzdő politikai elit előbb-utóbb „segíteni” fog, akár magánszerződések visszamenőleges módosítása árán is. Az ilyen jellegű beavatkozásoknak a devizahitelezésen messze túlmenő következményei vannak, amennyiben az élet más területein sem ösztönöznek felelős gondolkodásra és elhitetik a többséggel, hogy az „ingyenebéd” márpedig létezik.

A devizahitelek társadalmi problémává válása vitathatatlanul a bankok, a szabályozó hatóságok és a hitelfelvevők együttes felelőssége, éppen ezért érdekes ez a „megoldás”, amiben tulajdonképpen majdnem teljes mértékben a bankok állják a számlát. Amikor gyerekként a testvéremmel összevesztünk valamin, a büntetések kiszabásához a szüleim nem vártak az Európai Bíróság véleményére, mindenkit egyformán részesítettek megrovásban. Ennek a módszernek pont az az előnye, hogy mindenkit helyes magatartásra ösztönöz. Ha mindig csak az egyik felet büntetjük, azzal csak arra ösztönözzük a másikat, hogy meg se próbálja elkerülni a konfliktushelyzeteket a jövőben. Lefordítva mindezt a devizahiteles probléma nyelvére, ha a programok költségeit mindig a bankokkal fizettetjük meg, ez a jövőben sem fogja az embereket körültekintésre ösztönözni. Itt most persze nem arra gondolok, hogy a devizahitelezés problémája megismétlődik, de nagyon is valószínű, hogy más termékekkel kapcsolatban, az élet más területén hasonló problémát generálunk.

Az erkölcsi kockázaton túl a devizahiteles mentőcsomagok a következő szempontból is aggályosak: a sorozatos mentés közben megfeledkeztek arról a csendes, visszafogott és foglalkozásukat tekintve feltehetően a politikától távol álló rétegről, akiket forinthiteleseknek hívunk. Ők azok, akik annak idején úgy döntöttek, hogy a kisebb kockázat érdekében hajlandóak magasabb törlesztőrészletet fizetni, ellentétben a devizahitelesekkel, akik évekig élvezték az alacsonyabb törlesztőrészlet előnyeit. Nem titok, a téma elsősorban azért foglalkoztat, mert én is ebbe a körbe tartozom, illetve tartoztam. Nemrég ugyanis visszafizettem a hitelemet, mert a sikertörténetnek elkönyvelt, bátor kamatcsökkentési periódusról én csak a hírekből értesültem, annak ellenére, hogy változó kamatozású, forint-jelzáloghitelem volt 2009 óta. Az időszak elején – zömmel persze a kamatemeléseket – nagyjából lekövette az árazás, azonban az intenzív alapkamat-csökkentési periódus beindulását a hitelkamatomon már nem lehet beazonosítani.

Nem vagyok naiv, világos, hogy a bankoknak finanszírozniuk kellett valahogyan a bankadó miatti veszteségeiket, majd a végtörlesztés miatti még nagyobb veszteségeiket, később a tranzakciós adó miatt kényszerültek arra, hogy minden lehetséges „fejős tehénből” a maximumot hozzák ki. A gond csak az, hogy a törvényalkotóink miért gondolják azt, hogy csak az egyoldalú kamatemelés a tisztességtelen? Az egyoldalú „kamat nem csökkentés” miért esik más elbírálás alá? És úgy általában, miért csak a devizahitelek esetén „bűn” az egyoldalú kamatemelés? És leginkább, miért nincs legalább egy apróbetűs köszönetnyilvánítás a mentőprogram sikerességét hirdető plakátokon, hogy mindezt jelentős részben a felelősen viselkedő banki ügyfelek tettek lehetővé?

Hogy mi következik mindebből a jövőre nézve? Azt valószínűleg senki nem tudja megmondani, de a hitelezés és a bankok démonizálásának köszönhetően nagy valószínűséggel felnő legalább egy olyan generáció, akinek hitelfelvételi kedve a nullához konvergál, még akkor is, ha egy jövedelmező beruházásról van szó. Tekintettel arra, hogy a modern közgazdaságtudomány a hazai döntéshozók szerint megbukott, fölösleges lenne részletezni, miért is fontos az egészséges bankrendszer és hitelezés a hosszú távon fenntartható növekedés szempontjából. Csak remélni tudom, hogy egy nap a döntéshozók közül valaki fellapozza Széchenyi István körülbelül 200 évvel ezelőtt papírra vetett gondolatait a témával kapcsolatban.

(A cikk a szerző véleményét tükrözi, ami nem feltétlenül egyezik meg az EIB álláspontjával.)