Pogátsa Zoltán: Magyarország tényleg olcsó?

Megnyugtatásukra siető politikusoktól és közgazdászoktól sokszor jelenik meg a GDP-felzárkózás, mint a tagság sikerének mérőszáma. Egyéni szinten azonban a nemzeti GDP növekedése nem sok kézzelfoghatót jelent. A polgárok saját végső személyes fogyasztásának alakulása ugyanis más képet mutat, mint a nemzeti összterméké. A szintén tragikus foglalkoztatási ráta mellett ez a másik legtestközelibb felzárkózási mutató. Szerencsére az Eurostat, az Európai Unió statisztikai hivatala erről is közöl adatokat. 2004-ben, a csatlakozás évében egy magyar átlagpolgár nominál 4 500 eurónyit fogyasztott el, egy tipikus nyugat-európai (belga, dán, német, ír, francia, holland, osztrák, finn, svéd, brit, izlandi és norvég súlyozatlan átlaga) 11 633 euróval többet. 2012-re, az utolsó rendelkezésre álló adat évére a magyar fogyasztás 5 500 euróra nőtt ugyan, ám ugyanezen idő alatt a Nyugat Európához képesti különbség 13 741 euróra emelkedett.

Ezen elszomorító folyamat láttán nyilván sokakban azonnal megfogalmazódik az ellenvetés: a személyenkénti fogyasztást vásárlóerő paritáson kell nézni, hiszen Kelet-Európában az árszínvonal is alacsonyabb. Ez így igaz, forduljunk tehát ismét az Eurostathoz, méghozzá az egyéni fogyasztás árindexeihez. Első látásra azt tapasztaljuk, hogy a tényleges személyenkénti fogyasztás általános árindexe Magyarország esetében minimálisan, az uniós átlag 57 százalékáról 55 százalékra csökkent az előbb említett periódusban, míg a nyugat-európaiaké 119 százalékról szintén minimálisan, 122 százalékra nőtt. Ez áll szemben az uniós átlaghoz képesti 37 százalékos nominális fogyasztási szintünkkel. Az alacsony árszínvonal meg kellene nyugtasson minket. Ezek szerint a fenti magyar fogyasztási adat sokkal többet ér, hiszen a nyugati árszínvonal felénél is olcsóbb idehaza a megélhetés.

Mindez nem vág össze a nyugatra költöző keleti migránsok tapasztalataival, akik nem látnak ekkora különbséget a keleti és nyugati megélhetési költségekben. Kinek van akkor igaza? Nos, szerencsére az Eurostat részletesen lebontja az egyes fogyasztási kategóriákat, megnézhetjük tehát a saját fogyasztási kosarunkat. (Az Eurostat nem teszi közzé, hogy milyen súlyokkal számolja az általános fogyasztói kategóriáit.) Mire költ egy tipikus magyar család? Nyilván vesz ételt, italt, ez az európai statisztikai hivatal szerint 2012-ben az uniós átlag 81 százalékába került, azaz messze drágább volt, mint az egyéni fogyasztás átlagos árindexe (ami, mint írtuk, az Eurostat módszertana szerint aggregálva 55 százaléknak kellene lennie). Fizetjük aztán az elektromos áramot, gázt és egyéb tüzelőanyagokat, ez az Eurostat tanulsága szerint szintén 81 százalék volt, azaz ismét csak sokkal magasabb. Közlekedünk is, ami ugyan csak 65 százalék volt, de még ez is sokkal magasabb volt, mint az átlagos mutató értéke. A kommunikációs kiadásaink egyenesen 112 százaléka volt az uniós átlagnak, a cipő és a ruha 79 százalék. De ugyanígy drágább berendezni és karbantartani a lakásunkat, elektronikai készülékeket venni, és még folytathatnánk a sort.

Nehéz nem látni, hogy torzítások vannak az általános fogyasztói árszínvonal számításában. A fogyasztói kosár felsorolt releváns elemei ugyanis gyakorlatilag kivétel nélkül meghaladják a teljes fogyasztói árszint mutatót.

Hogy jön ki mindebből az 55 százalékos átlag fogyasztói árszint? Az Eurostat belekeveri például a szállodák és éttermek árát, ami az uniós szintnek csak 50 százaléka nálunk. Ugyan a magyarok többsége nem engedheti meg magának, hogy idehaza étterembe és szállodába járjon, azaz a valósághoz képest elképesztően felül kellene súlyozni az átlagban ezt a kategóriát, hogy az előzőeket lehúzza.

Ami elvileg lehúzhatja az átlagot, az a lakás vásárlás/bérlés komponense, erre azonban az Eurostat megdöbbentő módon nem hoz önálló indexet. Illetve létezik a némileg értelmezhetetlen „lakóépületek” komponens. Az Eurostat vaskos ide vonatkozó módszertani kézikönyve szerint azonban itt csak az új építésű lakások árát hozzák, a másodkézből vásároltaké nem szerepel. Szintén létezik az adatbázisban egy meglehetősen fura kategória („lakhatás, víz, áram, gáz és egyéb tüzelőanyagok”, 44 százalék, így egyben), amivel elég nehezen tudunk mit kezdeni. Egyrészt ha már volt egy olyan kategóriánk, hogy „elektromosság, gáz, és egyéb tüzelőanyagok”, 81 százalékon, akkor minek mindezt még egyszer, összevonva a lakhatással? A módszertani útmutató azt sejteti, hogy ez a lakásbérlés ára a fogyasztói energia és vízárakkal. De miért nincs a lakásbérkésnek külön publikált kategóriája az Eurostatnál? Hogy jöhet ki 41 százalékos kategóriaátlag? Készséggel elismerjük, hogy a lakásvásárlási és bérleti árak volatilisek és óriási szórást mutatnak, azaz nyomon követésük óriási nehézségekkel jár, de mégis, ezek árának külön becslése nélkül elég nehéz általános árszínvonal becslést adni, a megélhetési költségeket szembeállítani a jövedelmekkel, a fogyasztással.

Nagyon nem mindegy, hol lakik az ember. A pozsonyi lakbérek például ismert módon a lakáshiány miatt az elmúlt évtizedekben a szomszédos bécsi lakásbérleti árak szintjére emelkedtek, főleg mivel utóbbi fővárosban generózus támogatást tart fenn a nagy arányban tulajdonos önkormányzat. Ezt a képet mutatja egyébként az Eurostat is: a tipikus célország német és osztrák lakhatási költségek alig haladták meg a szlovákokot és főleg a csehet. Nagy-Britanniában ugyan jóval drágább a lakhatás az Eurostat tanúsága szerint: a lengyel emigráns azonban nem a londoni belvárosba fog költözni, amely csillagászati lakbérével magasra emeli a brit átlagot. A migránsok konkrét tapasztalatai a megélhetésről mások, mint amit az Eurostat mutatói sejtetnek. És akkor a munkavállalással járó nyugat-európai generózus jóléti juttatásokról még nem beszéltünk.

Az általános fogyasztói árindexet azonban legnagyobb mértékben az húzza le a keleti tagállamok esetében, hogy a mutató tartalmazza az ingyenes állami szolgáltatások árszínvonalát, mégpedig a bekerülő anyagok és bérek alapján. Ez pedig abszurdum. Az Unió gyakorlatilag minden tagállamában létezik ingyenesen elérhető oktatás és egészségügy, ráadásul sok esetben sokkal magasabb színvonalon, mint keleten. Mindezek tehát máshol sem jelennek meg tényleges költségként, azokat a fogyasztói árösszehasoníltásban szerepeltetni torzító, mégpedig erősen lefelé torzító hatású. (Perverz módon pont a jóval alacsonyabb bérek miatt lesz az így számított közszolgáltatás árszint brutálisan lefelé torzító. Itt nem egyszer tízszeres különbségek mutatkoznak nyugat és kelet között!)

Aki nem csak a hírekben szereplő általános árszínvonal kategóriában gondolkodik, hanem hajlandó végignézni és végiggondolni a fogyasztók számára releváns részkategóriák árszínvonalát, az látni fogja, hogy az uniós átlag 37 százaléka körüli magyar nominálbérhez sokkal inkább nagyjából 70-75 százalék körüli árszínvonal társul, mint ötvenöt. Azaz nem szabad a fogyasztókat a statisztikák alapján kioktatni, hogy hamisan érzékelik az árszínvonalat, mert könnyen lehet, hogy az általuk ténylegesen tapasztalt árak tekintetében közelebb vannak a valósághoz, mint az Eurostat igen problémás módszertana. Meglehetősen bonyolult mindezt kisilabizálni, de nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem érdektelen. Ezen múlik ugyanis, hogy a magyar (és általában a kelet-európai) életszínvonal valóban felzárkózóban van-e az uniós csatlakozás óta. A fenti elemzésből az látszik, hogy nincs.

(Köszönettel tartozom a KSH felelős munkatársának, Györffy Balázs úrnak a cikk megírásához nyújtott gyors, kitartó, udvarias és szakszerű segítségéért. A cikkben található állítások természetesen a saját véleményemet tükrözik.)