A Fed kultúrharca

Daniel Tarullo a helytelen menedzseri magatartásról fejtette ki álláspontját, azt állítván, hogy azokra a menedzserekre, akik nem teljesen és készségesen tartják be az adott szabályokat, a jelenleginél szigorúbb szankciókat kellene kivetni. A „kevés rossz alma” jelenségre való hivatkozás helyett a cégeknek olyan ellenőrzési szisztémát kellene kialakítaniuk, amely megakadályozza, hogy a „rossz almák” megmérgezzék az adott bankot. Ebből adódóan a cégeknek a törvények és a szabályok tiszteletben tartásának elvét kellene érvényesíteniük a belső kompenzációs rendszereikben is.

Továbbá, Tarullo az illegális magatartások, mint a trösztellenes jogszabályok megsértése elleni fellépés leghatékonyabb módjának az adott egyénekkel szembeni büntető eljárásokat és börtönbüntetéseket említette meg. Természetesen, ahogy elismerte, nem egyszerű a szabályok megsértése miatt eljárást indítani az adott személyekkel szemben, mert a szabályozó hatóságok nem rendelkeznek bűnüldözési jogosítványokkal, és az adott jogsértés bizonyítása sem egyszerű, valamint a körülmények is gyakran homályosak. Az viszont elmondható, hogy a szabályozó hatóságok a megtévedt menedzserek büntetésére nem használják ki eléggé a meglévő jogosítványaikat, amelyek révén eltilthatják az adott egyéneket a pénzügyi szférában történő tevékenységektől.

Tarullo szerint néhány jól megválasztott, a pénzügyi szektorból történő kitiltással járó szankció jobbá tehetné a pénzügyi szektort. Szerinte a banki igazgatósági tagok és cégvezetők azzal előzhetik meg az ilyen kitiltásokat, hogy a szabályokat megszegő menedzsereket nem titokban bocsátják el. A nyilvánosság előtt zajló kirúgások ugyanis másokat is eltántoríthatnak a nem megfelelő magatartástól.

Dudley szintén azt állította, hogy a bankok vezető menedzserei sokat tehetnek a kedvező változásokért. A banki kultúra kapcsán – amely Dudley egyik fő érdeklődési körének számít – arra bátorította a vezető bankárokat, hogy saját cégkultúrájukat igazítsák a közérdekhez és a szabályozási feltételekhez. Ahelyett, hogy a jogszabályokra olyan problémaként tekintenének, amelyeket kezelni, és ha lehet, kerülni kell, a bankároknak fel kellene ismerniük és tiszteletben tartaniuk a törvények fontosságát. Dudley szerint e tekintetben a bankszektor „még nem tart ott, ahol kellene”.
Tarullóhoz hasonlóan Dudley is kiemelte, hogy a jogsértéseket nem a megtévedt alkalmazottak elszigetelt tetteiként kellene kezelni, hanem annak bizonyítékaként, hogy a vezető menedzserek – kezdve az igazgatósági tagoktól a cégvezetőkig – nem megfelelő módon alakították ki az adott társaság céges kultúráját. 

A szabályok megszegésére így a vezető menedzsereknek úgy kellene reagálniuk, hogy a cég szervezetén belül a szabályok betartására és az integritásra vonatkozó ethoszt honosítanak meg. Ha nem képesek erre, akkor Dudley szerint joggal lehet azt gondolni, hogy az adott cég túl nagy ahhoz, hogy azt irányítani lehessen.

Ezek a megállapítások a konferencia hallgatósága számára a „London Whale” néven ismert kereskedő esetét juttatta eszükbe, aki legalább 6 milliárd dolláros kárt okozott 2012-ben Amerika legnagyobb bankja, a JP Morgan Chase számára. A bank kockázatkezelésért felelős csapata, amely állítólag a világ legjobbja e téren, addig nem leplezte le a szélhámos kereskedőt, amíg már túl késő volt.

A banki kultúra terén történő változás előidézése nem lesz egyszerű. A bankárok tudják, hogy a kis valószínűségű, de jelentős hatású kockázatok vállalásával jól járnak a bank részvényesei, illetve saját bónuszaik is nőnek. Amikor azonban a dolgok rosszra fordulnak, akkor a kormányzat állja a cech nagy részét, és a reálgazdaság látja annak kárát.

Tovább bonyolítja a kérdést, hogy a bankok kockázatvállalása – még ha túlzott mértékű is – nem mindig tekinthető etikátlannak, szélhámosságnak vagy csalásnak. A rizikó vállalása gyakran ésszerűnek és innovatívnak számít. Az ilyen újításokkal viszont az a gond, hogy senki nem tudja megjósolni, hogy azok pontosan milyen hatást váltanak ki. Valójában a 2008-2009-es pénzügyi válság is inkább hibáknak és a nem megfelelő irányok követésének volt a következménye, mintsem a bankárok csalásának.

Mindamellett a Tarullo és Dudley által kifejtett, a cégkultúrával és a megfelelő bankári magatartással kapcsolatos elgondolásokat érdemes követni. A menedzserek és vezető bankárok pénzügyi érdekeinek összeegyeztetése a felügyeleti szervek törekvéseivel valóban biztonságosabbá teheti a bankokat.

Egy jelentős ellentmondás azonban felmerül: a felügyeleti szervek fő célkitűzéseinek prioritást kell élvezniük a lágy, cégkultúrával kapcsolatos célokkal szemben. Az utóbbiak ugyanis erősítik, de nem helyettesítik az előbbieket. Tarullo és Dudley ezzel tisztában van, de más, kevésbé hozzáértő szakértő számára talán ez nem egyértelmű.

Ha az emberfókuszú törekvések elhomályosítják a felügyeleti szervek valódi felelősségi körét, akkor a biztonságos banki tevékenységek erősítésének irányába mutató, az elmúlt években tapasztalt előrelépés eredményei kárba vesznek. Ez pedig a legnagyobb kockázattal járó fejlemény lenne.
Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org