Fordulatos év

A növekedési számok alapján igen jó évet zárunk idén: Magyarországon majdnem egy évtizedes válságperiódus után idén először érdemi gazdasági növekedés volt. A GDP éves szinten 3-3,5 százalékkal nő 2014-ben, hasonló növekedési ütem csupán igen kevés európai országban (az Egyesült Királyságban, Lengyelországban vagy Romániában) tapasztalható. Dinamikusan bővülnek a beruházások, és emelkedik a fogyasztás. Utoljára 2006-ban volt példa arra, amire az idei harmadik negyedévben: több mint 2 százalékkal emelkedtek a lakossági fogyasztási kiadások. Ráadásul a növekedés ágazati szerkezete arra utal, hogy a gazdasági dinamizmus általános: a szárnyaló ipari termelés mellett a szolgáltató ágazatok zöme, továbbá az építőipar és a mezőgazdaság teljesítménye is bővül. Első ránézésre a munkaerő-piaci statisztikák is hízelgőek: 4 millió fölött van a foglalkoztatottak száma, miközben a munkanélküliségi ráta 8 százalék alatti szintre süllyedt. Mindezek alapján látszólag joggal állítható, hogy a korábbi évekre jellemző leszakadás után idén bekövetkezett a régóta várt fordulat, és a magyar gazdaság teljesítménye végre ismét közeledik a többi közép-európai EU-tagországéhoz.

Vannak azonban olyan jelek is, amelyek óvatosságra intenek. Nem világos, hogy mennyire fenntartható a mostani gazdasági növekedés dinamikája. Az, hogy jövőre gazdasági lassulás várható, nyilvánvaló: mértékadó előrejelzések a GDP 2-2,5 közötti bővülésével számolnak. Az igazi kérdés tehát az, hogy a külső konjunkturális feltételek valószínű romlásának mennyire tud majd ellenállni a magyar gazdaság. Hogyan tudunk megbirkózni például azzal, ha Oroszország esetleg tartósan mély gazdasági-politikai válságba kerül? Ezen a ponton pedig ismét a régi problémával szembesülhetünk, jelesül azzal, hogy kiigazító csomagok sokasága, a korábbi kötelező magán-nyugdíjpénztári vagyonnak az államháztartásba történő beolvasztása és a számtalan ágazati különadó ellenére a magyar gazdaság pénzügyi sebezhetősége ma is szembeötlő. Másként fogalmazva: a magyar államadósság még mindig a legmagasabb a közép-európai térségben, az elért növekedési ütem pedig részben egyszeri, nem tartós forrásokra épül. Eközben egyre nyilvánvalóbb, hogy a bankrendszer hazai tulajdonosi részarányának növekedése új típusú kockázatokat is hordoz magában; az Országos Betétbiztosítási Alap vagyona várhatóan kimerül 2014 végére amiatt, mert egy bank, egy hitelszövetkezet és egy takarékszövetkezet is csődbe jutott.

Ez világosan mutatja, hogy bár a kormány szelektív ágazati politikája sok tekintetben sikeresnek bizonyult az elmúlt két évben, a hatalompolitikai szempontok vezérelte gazdaságpolitika korlátai is vitathatatlanul jelentkeznek. Itt a kritikus pont az, hogy sikerül-e meggyőzni a potenciális befektetőket, köztük a külföldi vállalkozásokat is arról, hogy a magyar üzleti környezet biztonságos. Ebből a szempontból aligha tekinthető jó jelnek, hogy az ágazati különadók immár a feldolgozóipari vállalkozások egy részére is kiterjednek, mióta a dohányipari termelők is érintettek. Általában véve az, hogy a költségvetés viszonylagos egyensúlyához a kormányzat különleges adópolitikai kreativitása kell, amúgy is joggal aggaszthatja a vállalkozásokat.
A pénzügyi szektor sebezhetősége és a jogbiztonság mellett a mai magyar gazdaságpolitika harmadik fő problémája a belső társadalmi kohézió elhanyagolása. Miközben a hosszú távú növekedési elemzések a humántőke perdöntő szerepérre hívják fel a figyelmet, nálunk a közoktatás és a felsőoktatás is a vélelmezett „túlképzés” visszaszorítására irányul, ahelyett, hogy a szegénységet megalapozó képzetlenség generációkon keresztül történő átörökítésével szembeni fellépés lenne fókuszban. A közmunka kiterjesztése helyett inkább a képzetlen családokba születő gyerekek iskolai mobilitása segíthet a tartós felzárkózásban. Ezen a téren a magyar történelem is több példával szolgál a két világháború közötti, illetve az államszocialista időszakból is.