Mario Draghi: Stabilitás és jólét a monetáris unióban

Gyakori tévhit, hogy az euróövezet politikai unió nélküli monetáris unió, azonban ez a vélekedés a monetáris unió teljes félreértéséről árulkodik. A monetáris unió ugyanis csak azért jöhetett létre, mert az Európai Unió országai már jelentős mértékben egységesültek egymással, a közös fizetőeszköz megteremtése pedig tovább mélyíti a már megvalósult integrációt.

Ha az európai monetáris unió ellenállóbbnak bizonyult, mint azt sokan hitték, akkor az éppen annak tudható be, hogy a kétkedők tévesen ítélték meg az említett politikai dimenziót. Alábecsülték ugyanis a tagok közötti kötelék erejét, a közösen megtett erőfeszítések nagyságát és azt, hogy éppen a döntő pillanatban álltak készen összefogni a közös problémák megoldására.

Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy a monetáris unió még nem teljesedett ki. Ezt állapította meg két évvel ezelőtti jelentésében a „négy elnök” (vagyis az Európai Tanács elnöke szoros együttműködésben az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és az Eurocsoport elnökeivel). Míg egyes területeken fontos előrelépés történt, máshol még maradt tennivaló.

De mit is jelent a monetáris unió „teljessé tétele”? Elsősorban olyan környezet kialakítását, amelyben a tagországok helyzete szilárdabb, jóléte pedig nagyobb az unión belül, mint azon kívül lenne. Más szóval a részvétellel jobban járnak, mint a kívülmaradással.

Más politikai uniókban az erős közös identitás tartja fenn a belső kohéziót, de ehhez gyakran hozzájárulnak még a gazdagabb és szegényebb régiók közötti állandó fiskális transzferek, amelyek ex post kiegyenlítik a jövedelemkülönbségeket. Az euróövezetben nem terveznek hasonló, egyirányú, országok közötti transzfereket (létezik ugyan ilyen az EU kohéziós politikájának részeként, de ez korlátozott nagyságú, és elsősorban az alacsonyabb jövedelmű országok és régiók felzárkózását hivatott támogatni). Ez azt jelenti, hogy nekünk más megközelítéssel kell gondoskodnunk arról, hogy minden egyes ország számára mindenkor előnyösebb legyen az euróövezeti tagság.

Mindebből két fontos dolog következik. Először is meg kell teremtenünk a feltételeket ahhoz, hogy minden ország egymástól függetlenül is prosperáljon. A tagoknak képeseknek kell lenniük arra, hogy az egységes piacon belül kamatoztassák komparatív előnyeiket, vonzó célpontot nyújtsanak a tőke számára, és munkahelyeket teremtsenek. Ezenkívül megfelelő rugalmassággal kell rendelkezniük ahhoz, hogy gyorsan reagáljanak a rövid távú sokkokra. Ehhez pedig a versenyt élénkítő, a felesleges bürokráciát csökkentő és a munkaerőpiac alkalmazkodóképességét fokozó szerkezeti reformokra van szükség.

A tagországok ez idáig jórészt saját hatáskörben döntöttek arról, hogy végrehajtanak-e ilyen reformokat vagy sem. De a miénkhez hasonló unióban ez egyértelműen közös érdek, hiszen az euróövezeti országok növekedés szempontjából egymásra vannak utalva. Ennél is alapvetőbb, hogy ha a szerkezeti reform elmaradása miatt a monetáris unión belül az egyes országok helyzete tartósan és egyre jobban eltér egymástól, ismét felbukkan a kiválás réme, aminek árát végső fokon minden tagnak meg kell fizetnie.

Ahhoz, hogy az euróövezet bármely részén stabilitás és jólét legyen, valamennyi országnak prosperálnia kell. Komoly érvek szólnak tehát a mellett, hogy ezen a területen jobban osztozzunk szuverenitásunkon, vagyis, hogy valódi gazdasági uniót építsünk. Ez pedig túlmutat a meglévő folyamatok tökéletesítésén. Közös kézbe kell vennünk az irányítást: a koordináció helyett a közös döntéshozatalra, a szabályok helyett az intézményekre kell helyeznünk a hangsúlyt.

A fiskális transzfer hiányának második következményeként az egyes országoknak többet kell invesztálniuk a sokkok költségeit szétterítő egyéb mechanizmusok megteremtésébe. A belső alkalmazkodás még a rugalmasabb gazdaságokban is mindig lassúbb annál, mint amilyen akkor lenne, ha a tagországok önálló árfolyam-politikát folytatnának. Éppen ezért elengedhetetlen a kockázatok megosztása, ha el kívánjuk kerülni, hogy a recessziók maradandó nyomot hagyjanak maguk után, és fokozzák a gazdasági különbségeket.

A megoldás egyik kulcseleme a magánszféra kockázatvállalásának javítása a pénzügyi integráció elmélyítése révén. Hiszen minél jobban tehermentesíteni akarjuk a közszférát a kockázatok alól, annál több kockázatot kell vállalnia a magánszektornak. Az övezetbeli bankunió katalizátorszerepet játszhat, mivel a bankszektor mélyebb integrációjára ösztönöz. A kockázatmegosztás azonban a tőkepiacok, elsősorban a részvénypiacok mélyítését is maga után vonja, éppen ezért a tőkepiaci unió kialakítására is gyors lépéseket kell tennünk.

Ezzel együtt el kell ismernünk, hogy a monetáris unióban döntő szerepet játszik a költségvetési politika. Az euróövezet árstabilitására összpontosító, közös monetáris politika nem tud reagálni az egy-egy országot vagy régiót érintő sokkokra. Az elhúzódó, lokális recessziók elkerülése szempontjából elengedhetetlen tehát, hogy a tagországok fiskális politikája betölthesse stabilizáló szerepét.

Az országos fiskális stabilizátorok működéséhez gondoskodni kell arról, hogy a kormányzatok rossz gazdasági helyzetben is megfizethető kamatköltség mellett vehessenek fel hitelt. Ehhez elengedhetetlen a szilárd fiskális keretrendszer, amely megvédi az országokat a fertőzéstől. A válság nyomán azonban világossá vált, hogy rendkívüli piaci feszültségek fennállásakor még a kezdetben szilárd fiskális helyzet sem feltétlenül nyújt tökéletes védelmet a begyűrűző hatások ellen.

Ez további érv a gazdasági unió mellett: ha a piacok jobban bíznának a jövőbeli növekedési kilátásokban, kisebb valószínűséggel reagálnának negatívan az átmenetileg magasabb deficitre. A gazdasági unió a kormányok szerkezeti reformok iránti elköteleződésén keresztül megteremti annak a hitelességét, hogy az egyes országok ténylegesen „kinőhetik” államadósságukat.

Az egyes országok közötti gazdasági konvergenciát végső fokon nem lehet csupán a monetáris unióba való belépéskor vagy bizonyos időpontokban teljesítendő feltételként kezelni, hanem bármely pillanatban meg kell neki felelni. Éppen ezért a monetáris unió teljessé tétele végső fokon a politikai unió további mélyítését feltételezi, amihez egy megújult intézményi rendben kell rögzítenünk az utóbbival járó jogokat és kötelességeket.

Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org