Nem értük el, amit a rendszerváltás kínált

A GfK három évvel ezelőtti vizsgálat azt a meglepő és egyben kedvezőtlen eredményt hozta, hogy csak minden huszadik honfitársunk érzi úgy, hogy a rendszerváltás többé-kevésbé beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Még sokkolóbb a kép, ha azt is figyelembe vesszük, hogy 2011-ben tízből négy válaszadó több pozitívumot tudott a szocialista rendszer oldalára állítani, mint a jelenlegi rezsim azt biztosítani képes. És itt most nem a regnáló kormányra kell gondolnunk, hanem a magunk mögött hagyott legújabbkori történelmünkre.

Mihályi Péternek idén nyáron a Közgazdasági Szemlében publikált cikke a rendszerváltást követő korszakot értékelő konferencia tanulságait összegzi. A tanulmányban ismertetett adatok, miszerint 1989-2013 között Magyarország gazdasági növekedése csak a lassan növekvő tőkés országok dinamikáját volt képes produkálni (éves átlagos 1,2 százalékos dinamika), megerősít bennem a haladási sebességgel kapcsolatos borúlátásomat. Mind Kornai János, mind pedig a Szegeden oktató Tomka Béla egyöntetűen állapítják meg, hogy a lemaradás a fejlett világhoz képest nőtt, mégpedig tulajdonképpen az egész huszadik században. Az egy főre jutó bruttó hazai termék tekintetében Magyarország 1890-ben a nyugat-európai országok átlagának ötvennyolc százalékán állt. Ez az érték 2005-ben nem érte el a harminckilenc százalékot.

Andrei Schleifer, a Harvard és Daniel Treisman, a Kalifornia Egyetem professzorai a Foreign Affairs hasábjain izgalmas tanulmányban összegezték az elmúlt huszonöt évről szóló kutatásukat. Ők a folyamatosan felmerülő problémák ellenére sikeresnek tartják az átmeneti időszakot. Úgy tartják, hogy kiindulva az eredeti állapotból, a térség államai gazdagabbá, demokratikusabbá, gazdaságilag liberálisabbá váltak. A szerzőpáros azt is kifejti, hogy az egyes országok legközelebbi – korábban is kapitalista – szomszédjukhoz idomultak. A balti országok Finnországhoz, a Kaukázus térsége Iránhoz és Törökországhoz, Közép-Európa államai pedig Ausztriához és Németországhoz. Ez a talán kulturális beágyazottságú alkalmazkodás mindamellett még nem érhető tetten az emberek mindennapjaiban és ez különösképpen érvényes Magyarországra.

Nemrégen publikált vásárlóerő adataink legalábbis nem erről tanúskodnak. Lehet, hogy osztrák barátainkkal van valami kölcsönös szimpátia, de mi még igazán büszkék is lehetünk szomszédunkra. Hiszen négyszer nagyobb az ország egy főre jutó vásárlóereje, mint a mi 93 ezer négyzetkilométerünknek. Konkrétan: 2014-ben a negyvenkét európai ország átlagához képest Magyarország 37,7 százalékon állt, amíg Ausztria 167 százalékon.

Megérdemeltük mi ezt? Mielőtt megfogalmaznék a választ, sajnos további tényeket kell felsorolnom. Az, hogy a horvátok már kettő éve előttünk vannak, még sokunknak megemészthető, talán csak némi irigység tölt el minket. Törökország esete azonban kíván némi megértést. Tudjuk, hogy nagyszabású fejlesztések zajlanak hosszú évek óta török a gazdaságban: egyike az ígéretes piacoknak és nagy jövő előtt áll. Nem az ő sikereiket akarjuk elvitatni, hanem csak az fáj(hat) nekünk, hogy nem is olyan régen még mi voltunk a mintagazdaság. A kilencvenes évek közepén – még talán a szocialista időszakban szerzett előnyeinkből táplálkozva – egyértelműen pozitív volt a megítélésünk. A sokszor kritizált Szlovákia egy főre vásárlóerő értéke jelenleg közel húsz százalékponttal haladja meg a mienket. Úgy, hogy lehagyta a cseh piacot és mindhárom balti országot. Ha valaki mégis Magyarország helyét keresi a képzeletbeli ranglistán, akkor azt Törökország és Montenegró között találja (utóbbi alig marad le tőlünk).

Sokat hallunk a növekvő társadalmi egyenlőtlenségekről, a krónikus elszegényesedésről. Ezek lényeges és egyben kiábrándító mutatók, ugyanakkor még mindig betagozódunk egy (még) elfogadható európai átlagba. Nincs latinamerikanizálódás, de figyelemre méltó változások bontakoznak ki a társadalom – nem mindig látható – szövetében. A polarizálódás nem csak a társadalom mikroszintjén, az egyes emberek életében tetten érhető jelenség, hanem a gazdaságszociológia makromezején is kitapintható. A legmódosabb száz település összesített vásárlóerejét a legszegényebb száz településéhez viszonyítva azt látjuk, hogy két év alatt, azaz 2013 és 2014 között a különbség három százalékponttal nőtt.

2002-ben az akkori tizenöt uniós országhoz viszonyítva ötvenhárom százalékon álltunk. A mi akkori számításaink azt jelezték előre, hogy 2015-ben meg fogjuk közelíteni a hatvan-hatvanöt százalékot, majd a húszas évek végére elérjük az átlagot. A lengyelek esetében úgy szólt a prognózis, hogy ők a harmincas évek derekán érik el ezt a szintet. Még tizenkét évvel ezelőtt sem hittük, hogy ilyen mértékű lemaradásban leszünk a környező vagy a térségbeli országokhoz képest. Főleg nem gondoltuk azt, hogy saját gazdaságunk ennyire alulteljesít. A remény egyelőre sűrű hálót fon ablakunkra, és nem látszik tisztán, mikor süt ki a nap.