Európa szégyenpadján

Semmilyen probléma nem oldható meg a tudatosságnak azon a szintjén, amelyen keletkezett – mondta állítólag Albert Einstein. A magyar egészségügy krónikus baját sem képesek a kormányok orvosolni egészen addig, amíg egyrészt a politikusokat nem kényszerítik rá arra, hogy közellátást vegyenek igénybe, másrészt nem értetik meg, hogy az egészségügy az emberek munkaképességének helyreállításával és megőrzésével az egyik legfontosabb GDP-termelő ágazat.

Miután e két fenti feltétel egyike sem adott, marad a tudatosság ismert szintje. Az, amelyben az aktuális kormány azt gondolja: az egészségügy képes érdemi eredményt felmutatni pusztán azzal, hogy megint újragombolják a kórházakon a kabátot. Azt mondják, ez megoldást jelent majd a hatékonytalanság problémájára éppúgy, mint mondjuk az eladósodásra, mert ésszerűbb, takarékosabb lesz a rendszer. Arról azonban megfeledkeznek, hogy Magyarországon, az EU-n belül szinte egyedüliként, már a válság előtt, 2007-ben reálértéken is csökkentek az egészségügyre fordítható kiadások, és ez a tendencia gyakorlatilag azóta is tart. Az egészségügyi kiadásokon belül a közfinanszírozás aránya ráadásul Magyarországon 63 százalék, kilenc százalékponttal kevesebb, mint az OECD-átlag. Ezt az arányt egyszerűen nem lehet nem növelni egy olyan országban, ahol a megbetegedési és halálozási mutatók a legrosszabbak között vannak Európában, ahol az EU-n belül arányaiban a legtöbben halnak meg rákban.

Lehet és kell is az onkológián számon kérni, hogy nem elég hatékony, fontos arra kényszeríteni egyes orvosokat, hogy a betegek érdekét végre a maguk elé helyezzék, és oda küldjék őket, ahol meg is gyógyulhatnak. De mindenekelőtt politikai döntést kell hozni arról, ha fontosnak tartjuk, hogy a betegek valóban meggyógyuljanak – és az egészségügy betölthesse a hivatását –, akkor tudomásul kell vennünk, hogy az egészségügy pénzbe kerül, amit nem lehet megspórolni. Különben még évtizedeken át ülhetünk Európa szégyenpadján.