Csepreghy: Ludditáknak nincs helye a magyar fejlesztéspolitikában

Jelentőségében talán csak az első ipari forradalomhoz mérhető változás zajlik a világgazdaságban. Lényegében erről a folyamatról írt e hasábokon a napokban Papp István, a Microsoft ügyvezető igazgatója, és az ebben a változásban rejlő logisztikai lehetőségeket firtatta nemrég Szabó György, a Prévost Hungária ügyvezetője is, aki szerint innovatív megoldások nélkül a magyar fuvarozók aligha őrizhetik meg versenyképességüket a nemzetközi piacon.

Én nagyon hasonlóan látom azokat a kihívásokat, amelyekre a magyar vállalatoknak, sőt, túlzás nélkül állíthatom, hogy a magyar nemzetgazdaság egészének ma választ kell találnia. A történet valahol ott kezdődik, hogy az életünk csaknem minden területét érintő digitalizáció és automatizáció következtében egyre kevesebb az olyan gyártó- vagy szolgáltató tevékenység, amelyben emberi erőforrásra van szükség. Az Oxford Egyetem tavalyi becslése szerint például a ma létező állások nem kevesebb mint 47 százaléka válhat feleslegessé a következő egy-két évtizedben. A változás motorja a hatékonyságnövelés: a számítógépek által végzett munkafolyamatok – az emberi munkavégzéshez képest – gyorsabbak, pontosabbak, és akár már rövid távon is olcsóbbak.

A tendenciát látva túlzás nélkül állítható, hogy történelmi döntés előtt állunk. Vagy mint a 19. század elején Ned Ludd tábornok, az angliai géprombolók mitikus vezére nem veszünk tudomást a változásról, vagy megpróbálunk minél gyorsabban alkalmazkodni hozzá úgy, hogy megragadjuk a benne kínálkozó gazdasági lehetőségeket. Alighanem felesleges a ludditák kudarcát felidéznünk ahhoz, hogy kijelentsük: Magyarország számára csupán egyetlen út járható. A fejlesztéspolitika feladata ma az, hogy az Európai Unió forrásainak felhasználásával megteremtse a feltételeit annak, hogy a magyar gazdaság megtalálja a helyét az átrendeződő világgazdaságban, és a digitalizáció és automatizáció elsőszámú haszonélvezője legyen Közép- és Kelet-Európában. Történelmi felelősségünk annál is nagyobb, mivel az Európai Unió „nettó befizetőinek”, a nyugat-európai országoknak egyre komolyabb belső ellenállással kell megküzdeniük amiatt, hogy költségvetésük jelentős részét más uniós tagállamok felzárkóztatására költik. Nem kizárható, hogy a 2014 és 2020 közötti uniós költségvetési ciklus lezárulta után nem, vagy csak jóval kisebb mértékben juthat Magyarország fejlesztési forráshoz. Így nem lehet túlbecsülni a jelentőségét annak, hogy mire költjük a következő években elérhető 12 ezer milliárd forintot.

A kormány 2020-ig nem kevesebb mint 700 milliárd forintot különített el innovációs célokra, amivel a tervek szerint GDP-arányosan 1,8 százalékra növeljük a területre fordított támogatás mértékét. A magyarországi kis- és közepes vállalkozások éppúgy a támogatások célcsoportját alkotják, amiként a 70 hazai felsőoktatási intézmény vagy a nagyvállalatok, amelyek az uniós fejlesztési pénzek segítségével további kkv-k számára biztosíthatnak üzleti lehetőségeket.

Mivel kérdéses, hogy hazánk a közeljövőben jut-e még jelentős mértékű vissza nem térítendő támogatáshoz, végérvényesen magunk mögött kell hagynunk azt a hibás szemléletet, amely az uniós források elosztására mint „szociális kérdésre” tekint. A fejlesztéspolitikának nem lehet célja – mint ahogy sajnos volt hosszú éveken át volt – a válság megtépázta gazdasági szereplők életben tartása, és ebből kiindulva attól sem szabad megrettennünk, ha az előző fejlesztési ciklus 60 ezer vállalkozásához képest most csak 30 vagy 40 ezren jutnak hozzá uniós forrásokhoz. Ezek a vállalkozások ugyanis valóban a magyar gazdaságfejlesztés gerincét adhatják a következő években, azáltal, hogy az általuk beindított projektek révén az eddigieknél szélesebb beszállítói kör kaphat majd megrendeléseket; ez a magyarázata egyébként annak, hogy növelni fogjuk a visszatérítendő támogatások arányát.

Akik viszont potens vállalkozásokként képesek rá, hogy a magyar ötleteket piacképes termékké alakítsák, azok jelentős könnyebbséget élvezhetnek a pályázati pénzek lehívásánál; a bürokratikus terhek enyhítésén túl például az önerő meglétét csak az utolsó 10 százaléknyi támogatás igénybevételekor szükséges igazolniuk. Ez pedig a beruházáshoz beszerzett eszközök fedezetbe állításával nehézség nélkül megoldható.

A magyar gazdaságpolitikának a jóléti állam megvalósításával összefüggésben két fő célja van: az egyik, hogy saját erőforrásokra alapozott önálló gazdaságot hozzon létre, a másik, hogy munkahelyeket teremtsen. Az eddigiekből világosan látszik, hogy a hazai kutatás-fejlesztés és innováció támogatása csak az önfenntartó gazdaság megalapozásában vezethet eredményre, ám ami a munkahelyteremtést illeti, kifejezetten kontraproduktívnak tűnik. Ennélfogva a fejlesztéspolitika további feladata, hogy összehangolja a két törekvést (például a mezőgazdaság vagy a turizmus) azoknak a szektoroknak a támogatásával, amelyekben az innováció miatt várhatóan nem szűnnek meg jelentős számban munkahelyek.

A XX. század legnagyobb magyar oktatáspolitikusának, Klebelsberg Kunónak bizonyosan igaza volt abban, hogy hazánk gazdasági potenciálja ásványkincsek hiányában mindenekelőtt a szellemi tőkéjében rejlik. Meggyőződésem, hogy a kutatás-fejlesztésre és innovációra fordított forintmilliárdok – a hazánk geopolitikai helyzetéből adódó logisztikai lehetőségek kiaknázásával párhuzamosan – jelentős szerepet játszhatnak hazánk hosszú távú gazdasági versenyképességének megteremtésében. A 700 milliárd forintnyi uniós forrással a történelmi lehetőség számunkra adott. Nekünk most csak annyi a dolgunk, hogy éljünk vele.