Az 1957-es Római Szerződés – amely valójában a később létrejövő Európai Unió alapító dokumentumává vált – első mondata az „Európa népei közötti mind szorosabb egység” megteremtésére szólított fel. Ez az eszme azonban az európai politikai elit miatt veszélybe került, amely úgy döntött a közös valuta megteremtéséről, hogy közben semmibe vette a mélyben húzódó törésvonalakat. Ezeket a repedéseket a látszólag soha véget nem érő görög válság hozta a felszínre és szélesítette ki. Ezek a törések sehol sem jelennek meg egyértelműbben, mint Görögországnak a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) való kapcsolatában.
Az euróválság 2010-es kitörésekor az európai tisztviselők felismerték, hogy nem rendelkeznek azzal a szakértelemmel, amely az államcsődök és a monetáris uniós lehetséges felbomlása által jelentett veszély kezeléséhez szükséges. Az Európai Unió tisztviselői számára az eurózóna felbomlásának elkerülése vált a fő feladattá, így az IMF-hez fordultak segítségért. A valutaalap beavatkozásának szabálytalanságai rámutattak arra, hogy mennyire súlyosak az eurózóna problémái.
Először is az IMF rendelkezései szerint a valutalap csak olyan entitásokkal léphetne kapcsolatba, amelyek teljes mértékben elszámoltathatók a számukra nyújtott segítséggel kapcsolatban. E tekintetben így egy tagország kincstára, központi bankja, stabilizációs alapja vagy más hasonló költségvetési ügynöksége jöhet szóba. Azok az eurózóna-intézmények, amelyekkel az IMF kapcsolatban van, azonban már nem felelősek saját országuk makrogazdasági kezeléséért. Utóbbi hatáskör az Európai Központi Bankhoz került át. A Görögországnak történő hitelezés ezért olyan, mintha a valutaalap egy szubnacionális egységnek, mint például egy tartománynak vagy egy városi önkormányzatnak adott volna kölcsönt anélkül, hogy a nemzeti hatóságoktól visszafizetési garanciát kapott volna.
Másik problémát pedig a valutaalap közreműködésének mértéke jelenti. A görög adósság mérete olyan szintű hitelezést tett szükségessé, amely jóval meghaladja azt a mértéket, amelyet más országok várhatnának el. Görögország számára az IMF forrásaihoz 2010-ben garantált „rendkívüli hozzáférés” maximális mértékét a görög IMF-kvóta 600 százalékos szintjén állapították meg. Ehelyett 2013 áprilisában a kumulált finanszírozás mértékét úgy állították be, hogy az a görög kvóta 3212 százalékában tetőzött.
Az IMF azért vállalt ilyen hatalmas kitettséget, mert Európa kezdetben elutasította a Görögország számára biztosított adósságcsökkentés megfontolását, miután attól tartottak, hogy a pénzügyi fertőzés beteríti az eurózóna védtelen bankrendszerét. Ez a döntés bizonytalanságot váltott ki az eurózóna válságkezelési kapacitását illetően, illetve súlyosbította a görög GDP zsugorodását. Amikor aztán végre 2012-ben megkötötték az adósságátstrukturálási megállapodást, a magánhitelezők számára biztosították kitettségük csökkentését azzal, hogy az adófizetőkre hárították azok fennmaradó követeléseit. Kezdetben az IMF hivatalos álláspontja az volt, hogy a görög adósság mértéke fenntartható szintű. Az IMF munkatársai azonban más véleményen voltak, a valutalap 2013-ben ismerte el végül, hogy elemzői tudatában voltak a görög adósság fenntarthatatlan jellegével. Valójában azon félelmek miatt döntött az IMF a mentőprogram mellett, amelyek szerint a görög válság átgyűrűző hatása az euróövezetet és a globális gazdaságot fenyegetheti.
Ráadásul az IMF 2010 novemberéhez képest 2013 áprilisában 27 százalékkal módosította lefelé a 2014-es görög nominális GDP-re vonatkozó előrejelzését. Ez pedig megkérdőjelezte az adósság fenntarthatóságára vonatkozó IMF-előrejelzések átláthatóságát és kiszámíthatóságát. Ennek következménye sokkoló volt: az IMF nem volt képes hiteles keretrendszert biztosítani a szükséges görög kiigazítási lépésekhez.
Ezzel a háttérrel kritikus kontextusba kerülteknek a mostani tárgyalások, miután ez azt jelenti, hogy a görög mentőprogram nem az ország prosperitásának helyreállítását, hanem az eurózóna megmentését szolgálta. Ez alapján az új görög kormány teljesen jogosan kérdőjelezi meg a mentőprogramért cserébe az országtól megkövetelt feltételeket.
A korábbi kormányok által kötött megállapodások természetesen leszűkítik azon intézkedések körét, amelyeket az új kormány bevethet, különösen igaz ez az adósságcsökkentésre, amely csődöt és az eurózónából való kilépést vonná maga után. Egy demokratikusan megválasztott kormányt azonban nem szabad, hogy kössenek az elődei vállalásai, és ez kétszeresen igaz egy olyan választás esetében, amely a válságkezelését célzó intézkedésekről szóló népszavazásnak volt tekinthető.
A nem megválasztott intézmények ultimátumai szerte a kontinensen felhevítették az EU-ellenes érzelmeket. A jelenleg folyó tárgyalások legrosszabb fejleménye az lenne, ha Görögország meghajolna a hitelezők követelése előtt, és cserébe csak néhány könnyítést kapna. Egy ilyen helyzet növelné az EU-ellenes pártok és mozgalmak támogatottságát, és egy elszalasztott lehetőséget jelentene Görögország és Európa számára.
Ez utóbbi lehetőség pedig az államcsőd és az eurózónából való kilépés lenne, amely lehetővé tenné Görögország számára, hogy hozzákezdhessen a múlt hibáinak kijavításához, és gazdaságát a kilábalás és a fenntartható növekedés pályájára állíthassa. Ebben a helyzetben az EU akkor járna el bölcsen, ha követné ezt a mintát, és így új alapokra helyezné a valutauniót, illetve a leginkább bajban lévő gazdaságai számára biztosítaná az adósságcsökkentést. Csak ekkor valósulhatnának meg az EU alapító eszméi.
Copyright: Project Syndicate, 2015.
www.project-syndicate.org
Alberto Bagnai a Gabriele d''Annunzio Egyetem docense
Brigitte Granville a University of London professzora
Peter Oppenheimer az Oxford University volt kutatója
Antoni Soy a barcelonai egyetem professzora
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.