Doktrínák között

„Nem nézhetjük tovább a partvonalról, hogy mások írják meg helyettünk a jövőnket” – utalt évértékelő beszédében Orbán Viktor arra, miért van szükség egy „szuverén és kezdeményező külpolitika” elindítására Magyarországon. A doktrína létjogosultságát pedig az ország sikerei adják a miniszterelnök szerint, aki úgy látja, hazánk „hamarosan újra Közép-Európa éllovasa lesz”.

Ennyit az idézetekről. A beszédben ugyanis egy szó sem hangzott el olyan, korábban meghatározó tételekről, mint az exportdiverzifikáció hívószavaként emlegetett, valójában legalábbis kétes megítélésű közép-ázsiai országokkal való bratyizásra magyarázatot adó Keleti nyitás, netán a kormány fokozódó politikai elszigeteltségére mintegy reakcióként felkínált, az „értékalapú” diplomáciával szembeállított „gazdasági alapú” diplomáciával.

Utóbbira persze utalt a kormányfő, amikor arról beszélt, hogy lecserélődött a diplomáciai kar, figyelemreméltó azonban, hogy a több száz embert érintő változást fél év alatt már a második doktrínával alapozta meg. Mindkét esetében ott marad azonban a kérdés: mit is fed a kezdeményező kiállás?

Mert tény, hogy a magyar növekedés alapja egyfelől olyan külföldről érkező beruházásokon nyugszik, mint a járműgyártó üzemek vagy szolgáltatóközpontok idetelepítése, másfelől pedig az uniós forrásokon, amelyeket jórészt ugyanazok az országok fizetik be a közös kasszába, amelyeknek a magáncégei tőkét hoznak az országba. Csak sajnálni tudjuk – és tudják – tehát, hogy a kezdeményezés alatt nem a reálgazdaság működését gördülékenyebbé tevő feltételek (például az adórendszer) kiszámíthatóbbá tételét értette, hanem azt, hogy még hangosabban fogunk kiállni a magunk igazáért.

A miniszterelnök sajnos arról sem beszél, ez alatt mit ért – a korlátainkra utaló Micimackó-hasonlatot legfeljebb a Százholdas pagony viszonylatában tudtuk értelmezni, geopolitikai összefüggésben nem. Reméljük azonban, nem az elszigetelődés tudatos erősítését. Akkor ugyanis aligha kerülünk vissza az élre.