Matolcsy és a közgazdaságtan: "Aki nem dolgozik, ne is egyék"

Reneszánszát éli Magyarországon az a felfogás, amely szerint „aki nem dolgozik, ne is egyék”. Nem a Pál apostolnak tulajdonított levélről vagy Marx tanairól jutott ez eszembe, hanem az új magyar gazdaságpolitika atyjának könyvéből idéztem egy mondatot. Matolcsy György jegybankelnök Egyensúly és növekedés című könyvében azt írja, „nem véletlenül népszerű a magyarok körében ez a közmondás”. Vagyis igazából nem is ő marxista, hanem a keményen dolgozó kisemberek? A kormány pedig csak azt csinálja, amit a társadalom akar?

A volt nemzetgazdasági miniszter szerint az elmúlt évek sikerének kulcsa az volt, hogy a foglalkoztatás növekedésére is koncentráltak, nem csak a költségvetés stabilizálására és a gazdasági növekedésre. Azt azonban nem tudjuk meg, hogy ha elutasítja a szocializmus kapun belüli munkanélküliségét, akkor miért van annyira oda a közfoglalkoztatásért. Matolcsy elveti a piac önszabályozásán alapuló „liberális illúziót is” – gondoljon bármire –, és annyival intézi el a Nobel-díjas Milton Friedmant, hogy a válság idején megbuktak a tanításai. A világ ortodoxabb felén Friedman még ma is nagy tekintélynek örvend.

Nagyjából itt véget is ér a könyv közgazdaságtant érintő része. A többi a „hibás”, „bukott”, „elrontott” rendszerváltás utáni húsz év gazdaságpolitikájáról szól – mentegetve az első Orbán-kormányt –, meg arról, hogy milyen jól sikerült az elmúlt négy. Vagyis aki azt gondolta, hogy Matolcsy közgazdasági keretrendszerbe helyezi a nevével fémjelzett unortodox gazdaságpolitikát, annak most csalódnia kell. Persze megismerjük azt a képletet, amely szerint régen az „egyensúly vagy növekedés” között választottak, most pedig a „növekedés + foglalkoztatás = fenntartható egyensúly” az uralkodó nézet, ettől azonban az (ortodox) elemzők legfeljebb a fejüket vakarják. A könyv legnagyobb része azt fejtegeti, hogy a bukott baloldal elhibázott gazdaságpolitikája miatt a szakadék széléről húzta vissza az országot a kétharmados bizalmat élvező új kabinet, és most megnyugodhat mindenki, mert készen vannak a strukturális reformok.

A megszorítások kérdése is a helyére kerül. Egy helyen azt írja, hogy a reformok és a megszorítások elegye kudarchoz vezet, míg a reformok és a tehermegosztás együttese a sikerhez. Előbbi kormányokat buktat, utóbbi fenntartható egyensúlyt teremt. Máshol azonban azt is írja, hogy „nem hagyományos megszorító gazdaságpolitikával” is kezelték a válságot. Egy világ omlott össze bennem ezeknek a soroknak az olvasásakor, hiszen eddig úgy volt, hogy már nincs megszorítás.

Matolcsy a növekedési fordulat egyik motorjaként az autógyárakat említi, amelyek nélkül nem lettünk volna sikeresek. Vitathatatlan, az új kapacitások óriási lökést adtak a vergődő magyar gazdaságnak. Emlékeim szerint azonban ezeket a cégeket nem Matolcsy csábította ide, hanem a bukott balliberális kormányok.

Azokon a területeken pedig, ahol évekig nem tudott az új kormány sikert elérni a hatalomra lépés után – például a fogyasztásban –, a korábbi vezetés hibájának tekinti, mondván a 2008–2010-es megszorítások hatásait még évekkel később is érezte az ország. Tény, sokkal egyszerűbb ezt írni, mint elismerni, hogy az egykulcsos adó az alacsonyabb jövedelműeket büntette, és azokat a gazdagokat támogatta, akik viszont nem akartak még többet fogyasztani. Azt pedig már csak halkan jegyzem meg, hogy rezsicsökkentés nélkül nem lett volna (látványos) fogyasztási fordulat.

De a lényeg, hogy hiába támadták meg Magyarországot a pénzpiacokon kétszer is, hiába büntették a bankok a vállalatokat a bankadó és a végtörlesztés miatt (azzal, hogy nem adtak hitelt), és hiába vettek meg belföldi monopóliumokat a külföldi cégek, hogy úgy hozzanak létre „magánmonopóliumokat” és szippantsák ki a pénzt az országból – ezekkel mind megküzd(ött) a kormány. Retteghet hát minden cég, amelyikről a kabinet úgy hiszi, hogy monopolhelyzetben van.

Matolcsy körülbelül végtelenszer írja le a könyvben, hogy növekedési fordulat történt Magyarországon az elmúlt pár évben, miközben sikerült lefaragni a költségvetési hiányt és új munkahelyeket létrehozni, mindezt fenntartható módon. Ám hiába az ismétlések, a fenntarthatóságra vonatkozó kitételről a könyv nem tudott meggyőzni.