Meg kell védeni az állami alapokat a politikusoktól?

A globális egyenlőtlenség erőteljes növekedése és a topjövedelmű rétegek körében tapasztalható vagyonkoncentráció egyik előidézőjének az innováció és a globális piacok közötti kölcsönhatás tekinthető. Egy ügyes vállalkozó számára egy technológiai újítás több milliárd dollárt hozhat, köszönhetően a szabályozási védettségnek és a globális piacok azon természetének, amely szerint a győztes mindent visz. Gyakran nem kap kellő figyelmet azonban az, hogy a közpénzek mekkora szerepet játszanak a magánvagyonok koncentrálódásában.

Ahogy arra Dani Rodrik közgazdászprofesszor nemrégiben rámutatott, az USA-ban az új technológiákba történő alapberuházásokat nagy részét közpénzből finanszírozzák. Ez a finanszírozás történhet közvetlen módon, például olyan intézményeken keresztül, mint a védelmi minisztérium vagy a Nemzeti Egészségügyi Intézetek (NIH), illetve közvetett módon, adókedvezmények, közbeszerzések, illetve kutatóközpontoknak nyújtott támogatások révén.

Amikor egy kutatási projekt zsákutcába jut – ahogy sok szükségszerűen így végzi –, akkor az állam állja a költségeket. Azoknál viszont, amelyek nyereségesé válnak, a helyzet gyakran teljesen más. Amint egy új technológiát kifejlesztenek, a magánvállalkozók a kockázati tőke segítségével azt a globális piac keresletéhez igazítják, ideiglenes vagy hosszú távú monopol pozíciókat hoznak létre, és így jelentős profitra tesznek szert. Az állam viszont, amely a fejlesztések jelentős költségét állja, alig vagy egyáltalán nem részesül a haszonból.

Ez történik a Jeffrey Sachs közgazdászprofesszor által példaként felhozott, a hepatitis C gyógyítására szolgáló gyógyszer, a Sovaldi esetében is. Ahogy Sachs kifejtette, a gyógyszert gyártó Gilead Sciences nevű cég kezében van a gyógymóddal kapcsolatos szabadalom, amely 2028-ig szól. Ennek eredményeként a Gilead monopolárakat alkalmazhat: 84 ezer dollárt kér el egy 12 hetes kezelésért, jóval többet annál a pár száz dollárnál, amibe valójában a gyógyszer előállítása kerül. Tavaly a Sovaldi és a Harvoni (egy másik gyógyszer, amelyet a Gilead 94 ezer dollárrét árul) eladásából származott bevétel 12,4 milliárd dollárt tett ki.

Sachs számításai szerint a magánszektor kevesebb, mint 500 millió dollárt költött a Sovaldi kifejlesztését szolgáló kutatás-fejlesztésbe. Ezt az összeget a Gilead néhány hetes forgalmazás után képes volt kitermelni. Jelentős állami finanszírozást kapott ugyanakkor az a start-up cég, amely kifejlesztette a gyógyszert, és amelyet később a Gilead felvásárolt.

Az OECD és az Eurostat közös adatai azt mutatják, hogy a közvetlen állami források 2012-ben az amerikai kutatás-fejlesztési kiadások 31 százalékát tették ki. A közvetett állami hozzájárulás, mint az adókedvezmények pedig legalább 35 százalékra emelték ezt a szintet. Ezen állami kiadásoknak köszönhetően néhány vállalkozás gyakran hatalmas haszonra tesz szert, ami a túlzott mértékű jövedelmi koncentráció fő előidézőjének számít.

Számos módon meg lehet változtatni ezt a helyzetet. Dani Rodrik olyan állami kockázatitőke-társaságok, állami alapok létrehozását javasolja, amelyek tulajdont szereznének az állami finanszírozás által elért innovációkért cserébe. Másik megoldás az adózási jogszabályok módosítása annak érdekében, hogy csökkenjen a cégek vagy magánszemélyek azon profitja, amely állami pénzből finanszírozott kutatási eredményeknek köszönhető.

Mindkét megoldás azonban nehézségekbe ütközik. Az állami alapokat meg kellene védeni a pártpolitikusoktól, talán úgy, hogy csak szavazati joggal nem bíró részesedést kapnának. A közpénzből finanszírozott kutatások haszonélvezőivel szembeni adóemelések kérdése is problematikus, miután nehéz meghatározni a technológiai újítás és az abból létrehozott vagyon közötti kapcsolatot. Emellett a globális tőkemozgás és az adóelkerülés is gondot jelenthet, amely téren a G-20-ak még csak most kezdtek hozzá a probléma kezeléséhez.

Más megközelítések is lehetségesek, így szóba jöhet a szabadalmi jogszabályok szigorítása vagy a monopolisztikus iparágak, például a gyógyszeripar árszabályozása, amely lehetőséggel már számos piacgazdaság élt. A kutatásba és az innovációba áramló közpénzek csökkentése azonban nem lenne megoldás, ugyanis ez a gazdasági növekedés egyik fontos motorja.

Nem szabadna hatalmas profitokat lehetővé tenni ahhoz, hogy a tehetséges szakembereket mobilizáljuk. Mintegy 50 százalékos profitmarzs néhány éven át elfogadható díjazás lehetne a különösen jó vállalkozások számára. Ezen összegek sokszorozása azonban már csak a köz által néhány egyénnek nyújtott ajándéknak felel meg. Különböző intézkedések és a nemzetközi megállapodások olyan kombinációjára van szükség, amely révén az adófizetők számára megfelelő mértékű profitot lehetne biztosítani beruházásaik után, anélkül, hogy felszámolnánk azokat az ösztönzőket, amelyek elősegítik, hogy az ügyes vállalkozók piacra dobják az innovatív termékeket.

Nem szabad alábecsülni ennek a kérdésnek a fontosságát. A technológiai innováció révén keletkező hatalmas összegek ugyanis hozzájárulnak egy olyan új arisztokrácia kialakulásához, amelynek vagyona aztán az örökösökre száll át. Ha bizonyos privilégiumok elnyerésére hatalmas összegeket lehet elkölteni a választási kampányok finanszírozása révén (mint ahogy most ez a helyzet az USA-ban), akkor ennek a kérdésnek rendszerszintű hatásai lehetnek mind a demokrácia, mind a hosszú távú gazdasági hatékonyság tekintetében. A lehetséges megoldások távolról sem könnyen kivitelezhetők, azonban igencsak megéri fáradozni azok megvalósításáért.

Copyright: Project Syndicate, 2015.
www.project-syndicate.org