Tarolás

Sorra érkeznek most az előrejelzések, szórják az új jóslatokat a kutatók és az elemzők. Az optimisták – a jegybank és a hozzá kötődő intézetek – már bőven 3 százalék feletti növekedést prognosztizálnak erre az évre, a pesszimisták – zömmel a közgazdasági gondolkodás nagy öregjeit tömörítő intézmények – maradnak a két százalék környékénél, miközben a kormányzat húzhat be középre, valahová a 2,5 és a 3 százalék közé, persze a pénzügyi elemzők várakozásainak megfelelve. Régi játék ez.

Az első pár hónap eredményeiből már látni lehet az évet, a jelentősebb gazdasági folyamatokat tekintve ilyenkor már nagyjából minden eldőlt. Az időjárás persze még megtréfálhatja az előrejelzőket, és láttunk már a nem is távoli múltban iszonyatos felfordulást okozó bankösszeomlást és válságot, de ugyanúgy növekedési fordulatot hozó olajáresést is. Ám az adott évre nézve mindezek hatása tulajdonképpen marginális: lehet a növekedés vagy az infláció a vártnál valamelyest kisebb vagy nagyobb, ám a tavaszi prognózisok találati aránya elég jó – amennyiben persze szűrünk, és levonjuk a kötelező vagy elvárt optimizmust/pesszimizmust a jóslatokból. A golyót elgurították, látjuk merre tart – így aztán azt is meg lehet becsülni egészen jól, hogy hány bábut üt majd le. Ideje felkészülni az újabb gurításra.

Ma már mindegy, hogy az idei növekedést az egyik vagy másik intézet hova teszi. Az igazi kérdés, hogy mi lesz jövőre és utána. A gazdaságpolitika irányítóinak tudniuk kell: ez az év már a múlt, eldőlt és szinte befolyásolhatatlan az eredménye. Következésképp azt is látniuk kell, hogy döntéseiknek igazi befolyása is csak hosszabb távon lehet. Nem csak a gurítás és a nekifutás számít, kell erőnlét, megfelelően kiválasztott golyó, jól megkötött cipő is. Az már magyar politikusok sajátos jellemrajzához tartozik, hogy a gazdaságpolitikai horizontjuk elég szűk. Így ha tarolnak, az legtöbbször csak mázli, nem következik belőle semmi a következő gurításra nézve.