Andor László: Piketty és az euróválság

Thomas Piketty sztárközgazdász lett nagyon hamar. Túl fiatal ugyan ahhoz, hogy Nobel-díjra terjesszék fel, de sok helyen már most korunk legfontosabb gondolkodói között tartják számon. Nagy jelentőségű könyve (A tőke a 21. Században magyarul a Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg) óriási adatbázisra támaszkodik, amely mintegy kétszáz évre visszamenőleg nyújt képet arról, hogyan alakultak a jövedelmi viszonyok és felhalmozási folyamatok a világban.

Az alig 44 éves francia közgazdász kimutatja: e két évszázad során rövid időszakokat leszámítva (mint például a II. világháború utáni negyedszázad) a vagyoni egyenlőtlenségek folyamatosan nőttek, mégpedig azért, mert a tőke hozadéka rendre nagyobb volt a gazdasági növekedésnél.

Piketty tőkefogalmát, és ezzel kapcsolatos statisztikáját többen is vitatják, az egyenlőtlenségeket azonban mindenki másnál meggyőzőbben támasztja alá adatokkal. A tőkefogalom használatával kapcsolatban barátainak is lehetnek fenntartásai, de az egyenlőtlenségek dinamikájának bemutatását még ellenségei is meggyőzőnek találják.

Van azonban a könyvnek, és még inkább a könyvet övező vitáknak egy sajátos fejezete, amely az európai Gazdasági és Monetáris Unió (EMU) válságával foglalkozik. Piketty – nem meglepő módon – az európai pénzügyi válságkezelés, az úgynevezett „megszorító politika” kritikusai közé sorolható.

Szerinte az európai válságkezelés kudarcát az Egyesült Államokkal való összehasonlítás mutatja legjobban. Öt évvel ezelőtt az EU és az USA adósságszintje és munkanélküliségi rátája nagyjából hasonló szinten állt. Az eltelt időszak teljesítménye Európa számára szégyenkezésre ad okot. A rossz bizonyítvány elsődleges oka nem más, mint a túl gyors ütemű deficitcsökkentés.

Franciaországban például a gyors deficitcsökkentés érdekében (Nicolas Sarkozy és François Hollande kormányzása alatt is) adóemeléshez folyamodtak, az eredmény pedig zéró növekedés és zéró infláció. Növekedés nélkül és deflációs környezetben pedig szinte lehetetlen elérni, hogy a relatív adósságszint csökkenésnek induljon.

Piketty szerint Németország és Franciaország együtt felelős azért, hogy 2011-12-ben tető alá hozták a költségvetési szigorról szóló új szerződést (Fiscal Compact), amellyel az európai gazdaságpolitika a rossz irányba fordult. Ezzel az EU egésze egy technokratikus föderalizmus felé mozdult el, amely gazdasági és politikai értelemben is távol van az elfogadhatótól és elvárhatótól.

A válság nem egyszerűen a kelleténél hosszabb recessziót jelent, hanem az unió egész intézményrendszere átalakul – az uniós koordináció megerősödik. Ebben Piketty a változás irányával egyetért, de messzebb menne és gyorsabban hajtaná végre. Szerinte meg kell ugyan őrizni a nemzetállamokat Európában, de létre kell hozni egy fölöttük álló demokratikus közösséget is.

A politikai unió nélküli valutaunió illúzió: létre kell hozni egy olyan parlamenti testületet, amelyben az eurót használó országok nemzeti parlamentjeinek képviselői foglalnak helyet, és országaikat a népességükkel arányban képviselik.

A politikai unió és a költségvetési kompetenciák uniós szintre emelkedésének fontosságát mutatják az adórendszerben kialakult anomáliák. Például az, hogy a multinacionális vállalatok kisebb adókulccsal adózhatnak, mint a kisebb cégek. Ez ellen egyes nemzetállamok külön-külön nem tudnak fellépni; szükség van a nemzetek fölötti, nemzetek közötti együttműködésre. Az eurózóna újonnan felállítandó parlamentje döntéseket hozhatna a közszféra deficitjéről, adósságairól és beruházásairól, valamint adópolitikájáról is. A közös intézmények nélkül irreális beszélni az adósság közös finanszírozásáról (eurózóna kötvényekről) is.

Világos, legitim intézmények és mechanizmusok nélkül a központi bankok kezébe kerül a válságkezelés felelőssége – ahogy ez az Európai Központi Bankkal is történt. Hosszú távon azonban ez nem lehetséges, mert az EKB működése kevéssé átlátható, és válságok idején sokkal gyorsabban kell cselekednie, mint amilyen ütemben a demokratikus ellenőrzés egyáltalán lehetséges. Az EU (egészen pontosan az eurózóna) demokratikus reformja elkerülhetetlen – nem önmagáért, hanem a megfelelő gazdasági és szociális fejlődés érdekében.

Az eurózóna-parlament melletti érvelés azt is mutatja: Piketty a jelenlegi Európai Parlamentet nem tekinti megfelelőnek a valutaunió gazdasági kormányzásához szükséges demokratikus kontrollra. Erről a 2014-es EP-választások előtt vitát folytatott Martin Schulz-cal, aki szerint a jelenlegi architektúra megfelelő keretet ad a válságból kivezető új gazdaságpolitika kidolgozásának és kivitelezésének.

Mindez azt is jelenti, hogy Piketty leteszi a garast a kétsebességes Európa koncepciója mellett. Az eurózónán kívüli országokat „békén hagyják”, cserébe ők elfogadják, hogy az eurózóna mélyítése felgyorsul. Későbbi csatlakozásuk természetesen lehetséges, a szorosabban együttműködő belső kör tágítható, mint ahogy az unió egésze is bővíthető marad.
Piketty hangsúlyozza a görög adósság könnyítésének szükségességét is. A kollektív amnézia jelének tekinti, hogy Németország és Franciaország az utolsó centig vissza akarja fizettetni Görögország és más válságországok adósságait, miközben ők korábban másfajta megoldások (például adósságleírás vagy elinflálás) kedvezményezettjei voltak.

Van abban valami szép, amilyen könnyedén amerikai, brit, és nemritkán francia közgazdászok adósságelengedésről, gazdaságösztönzésről, és eurózóna kötvényekről tudnak értekezni. Nem kell feltétlenül tekintettel lenniük azokra jogi és politikai tényezőkre, amelyek Európában az elvárhatónál szűkebbre szabták a válságkezelés eszközrendszerét. Ugyanakkor tény, hogy amit mi válságkezelésnek nevezünk az eurózónában, az sok külső szemlélő számára nem más, mint a gazdasági hadviselés újszerű, olykor szürreális formája. Ennek okait viszont a döntéshozó politikai erőközpontoknak kellene átlátniuk, és jobban odafigyelni a konstruktív kritikára.