Angela Merkel védelmében

A Der Spiegel pár héttel ezelőtti címlapja, amely náci tisztek társaságában ábrázolja Angela Merkelt az Akropolisz előtt, fontos célt szolgál: olyan módon tálalja a németfóbia kérdését, amelyet nem lehet megkerülni.
Németország gyalázása már jó ideje zajlik. A 2013 márciusi ciprusi demonstrációkon olyan transzparensek is felbukkantak, amelyeken Adolf Hitlerként rajzolták le Merkelt. Ugyanebben az időszakban Valenciában az éves Las Fallas ünnepen a német kancellárt egy szigorú tanárként jelenítették meg, aki a diákoknak, vagyis a spanyol kormányfőnek és annak minisztereinek diktál. A jelenet pedig az Angela, a pusztító tíz parancsolata címet kapta. Végül a Merkelt megformázó bábút Szent József máglyáján égették el. Két hónappal később Portugáliában hasonló felvonuláson ismét Hitlerként ábrázolták a német kancellárt, ahol a gyászruhába öltözött felvonulók azt skandálták, hogy Merkel politikája lemészárolja a szegényeket.

Ez a jelenség természetesen Görögországban 2012 októberében érte el csúcspontját a majdnem zavargásokba torkolló tüntetéseken, ahol náci és német zászlókat égettek el a Spiegel címapján szereplő Akropolisz előtt.

Olaszországban pedig a jobboldali Il Giornale című lap egyenesen a „Negyedik Birodalom” megszületéséről írt a 2012. augusztus 3-i számában. Hasonlóképen Észak-Európában egyes, összeesküvés-elméleteket közlő honlapok úgy vélik, hogy Petro Porosenko ukrán államfő Vlagyimir Putyin orosz elnökkel szembeni német támogatása Ukrajna hitleri leigázásának a rekonstruálása.

Franciaországban pedig azért folyik versengés, hogy ki tud a legjobb populista szólamokkal beszélni az új és gyűlölt „német birodalomról”. A szélsőjobboldali Nemzeti Front vezetője, Marine Le Pen szerint Merkel szenvedést hozott Európa népeire. A politikai paletta túlsó végén a Baloldali Párt vezetője, Jean-Luc Mélenchon pedig Merkel „megszorító” politikája ellen kelt ki, és azt mondta, hogy a német kancellár inkább „fogja be a száját”.
A németfóbiával nem az a gond, hogy egyszerűen ostobaság, vagy az, hogy ez az integráció és az egyre szorosabb unió európai projektjének szemünk előtt zajló felbomlásának egyik tünete. Nem az a probléma a jelenlegi németfóbiával, hogy az a tevékenység, amellyel ezt az érzést fűtik, valójában nem a valódi fasizmussal szembeni ellenszegülés jele, hanem éppen inkább annak eltűrésének, sőt, táplálásának jele. Miért állítom ezt?
Számos oka van ennek. Először is, azzal, hogy úgy ellenzik Németország szociális, gazdasági és külpolitikáját, hogy egyenlőségjelet tesznek Merkel és Hitler közé, valójában bagatellizálják Hitler tetteit. Bár lehetnek legitim ellenvetések Németország politikájával szemben, Németország azonban a kontinens egyik legfejlettebb és legmintaszerűbb demokráciája. Azt állítani, hogy a mostani Németország bármilyen módon hasonlít a náci rezsimre – amely a demokrácia és valójában a civilizáció felszámolásának jelképe –, felmenti a náci rezsimet, és egyben bátorítja a jelenlegi neofasisztákat, valamint lehetővé teszi (szándékosan vagy sem), hogy azok ismét részt vegyenek a vitákban.

Továbbá, akik azon buzgólkodnak, hogy hiteltelenítsék Merkelt, éppenséggel ugyanazok, akik nem hezitálnak, amikor a bécsi neonácikkal kell keringőzni, vagy szövetséget kell kötniük egy igazán szélsőséges párt vezetőivel, mint például Athénban. Az a siránkozás, miszerint Németország állítólag „ismét egyesült a démonaival”, olyan fasiszta pártok, mint a görög Arany Hajnal, a magyar Jobbik, a Szlovák Nemzeti Párt (SNS), a belgiumi Flamand Érdek és a bolgár Ataka hangjait fedi el, amelyek most azon vannak, hogy gyökeret verjenek Európában.

Azt is meg kell jegyezni Merkellel kapcsolatban, hogy a nőkkel szembeni gyűlölet a fasizmus minden megnyilvánulási formájának egy lényegi eleme (az 1920-as, 1930-as években a rasszista teoretikusok a zsidók mellett a nőket is lenézték). Hasonlóképpen a 2012 októberében Valenciában Merkellel kapcsolatban harsogott szlogenek – miszerint „Neked mindenekfelett a pénzt számít”, „A bankok és az EKB a te uraid” – félreérthetetlenül olyan régi mantrákra rezonálnak, mint az „aranyborjú” és a „kozmopolita plutokrácia”.

Az emberek végül felismerték, hogy a szélsőjobboldal által kreált Amerika-ellenesség, amelyet például Németországban Martin Heidegger és követőinek filozófiája is táplált, a fasizmus kelléktárához tartozik.
Itt az idő megérteni, hogy ugyanez a helyzet a németfóbiával. Franciaországban a németfóbia az antiszemita regényíró és aktivista Maurice Barres-val jelent meg, aki Immanuel Kant filozófiájában az európai szellem „zsidósításának” eszközét látta. A németfóbia aztán a Charles Maurras vezette Action Française nevű mozgalomban teljesedett ki, majd azokban a vörös-barna sejtekben érte el tetőpontját, amelyek még ma is – olyan honlapokon, amelyek nevét inkább nem említeném – teljes ellátást és rejtekhelyet kínálnak fel azoknak, akik készek a kancellár „zsoldjában álló főnököket lepuffantani”.

A különböző eszmék történetének megvan az ésszerűsége, oka, egyben ostobasága, tudatalattisága, valamint kifutási íve. Hiábavaló és veszélyes tagadni ezt. Az Európában egyre jobban teret nyerő sötét erők láttán ezért különösen fontos megvédeni Angela Merkelt.
Copyright: Project Syndicate, 2015.
www.project-syndicate.org