Minden politikai vezető aggódik amiatt, hogy milyen örökséget hagy maga után. Li Kuan Ju, aki közvetve vagy közvetlenül több mint fél évszázadon át vezette Szingapúrt – és egészen 91 éves korában bekövetkezett halálig jelentős befolyással bírt – több időt töltött el a hatalomban, mint a legtöbb politikus. Több kötetnyi életrajzi könyv igazolja, hogy Li aggódott amiatt, milyen örökséget hagy maga után, bár a vezetése alatt elért szingapúri sikerek önmagukért beszélnek. Lehet őt szeretni vagy nem szeretni – sokan utóbbit teszik –, azonban nem lehet letagadni a városállam látványos és tartós jólétét, illetve stabilitását.
Mégis az a fáradozás, amelyet a kései években magát mentor miniszternek nevező politikus ölt abba a munkába, hogy megírja memoárját, magyarázatot adhat Li aggodalmára. Szingapúr múltbéli sikerei alapján örökségének megítélése egyértelmű lehet, azonban mi a helyzet az ország jövőjével kapcsolatban?
Természetesen ez azon kevés dolgok egyike, amelyet nem tudott befolyásolni, azon túl, hogy közzétette gondolatait a jövő generációinak. Mégis egy lényeges kérdésben – Szingapúr új vezető politikusi generációjának meghatározásában – a Li által gyakorolt szoros hatalmi kontroll megnehezítheti a jövőbeli helyzetet. Ezt a kérdés természetesen könnyen meg lehet oldani, különösen, ha figyelembe vesszük a Szingapúr kitűnő oktatási rendszerét és az igen fejlett különböző intézményeket. Li intézkedései azonban azt sugallják, hogy ebben a tekintetben kétségei voltak.
Li utódlásának kérdése előre el volt döntve: miután 1990-ben (meglepően fiatalon, 66 éves korában) átadta a miniszterelnökséget egy bizalmasának, Goh Chok Tongnak, felkészítette legidősebb fiát, Li Hszien Lungot a kormányfői posztra. Azok után, hogy kereskedelmi miniszter, pénzügyminiszter és miniszterelnök-helyettes volt, Li Hszien Lung 2004-ben átvette a miniszterelnöki tisztséget. Nem lett eldöntve azonban, hogy ő majd kinek és hogyan adja át a hatalmat.
Talán a válasz egyszerűen az lesz, hogy a kormányzó Népi Akció Párt választja majd meg az utódot. Bizonyára ebben a tekintetben számos tehetséges és tapasztalt minisztert, tisztviselőt lehet találni Szingapúrban. Mégis az utódlás ügye egy nyitott kérdésnek számít, köszönhetően annak, hogy Li Kuan Ju vezető posztokra helyezte családtagjait.
Li sok csatát vívott meg a nemzetközi médiával a Szingapúrról szóló tudósítások miatt, különösen az 1980-as évek közepe óta, amikorra az ország sikere teljesen egyértelművé vált. Cambridge-ben végzett jogászként, különösen előszeretettel vetett be jogi eszközöket a célból, hogy leszerelje a média és politikai ellenzéke felől érkező bírálatokat, miután biztosan tudta, hogy arra nincsen valódi esély, hogy pert veszítsen a szingapúri bíróságokon.
Amikor a The Economist főszerkesztője voltam 1993 és 2006 között, számos alkalommal szembesültem a fenyegetés ezen módjával. Az egyértelműen kiderült, hogy Li Kuan Ju semmilyen körülmények között nem tűrte meg a nepotizmus emlegetését Szingapúrral kapcsolatban. Elvégre is, meritokratikus társadalomként építette fel Szingapúrt, ahol világos és elfogadott szabályok alapján működő verseny dominanciája érvényesült. Így amikor saját fia lett a miniszterelnök, illetve menye, Ho Csing került a Temasek (az egyik legfőbb állami befektetési társaság élére), bármilyen olyan célzás, miszerint ezekbe a posztokra fia és a menye nem az érdemeiknek köszönhetően jutottak, elfogadhatatlan volt.
Li felállított egy testületet, amelynek azt kellett igazolnia, hogy családtagjainak vezető pozíciókba kerülése nem nepotizmus volt. Bepereltek bárkit, aki mást merészelt állítani. A nepotizmussal szembeni ellenállása nem volt logikus, mivel arra tökéletesen megfelelő igazolást adhatott volna a Szingapúrral kapcsolatos saját elmélete.
A többnemzetiségű, 1965-ben Malajziából kizárt kicsiny Szingapúr a sebezhetőség, a legitimáció- és bizalomnélküliség légkörében, etnikai konfliktusokkal terhelt időszakban jött létre. Egészen az 1980-as, 1990-es évekig Li gyakran azzal igazolta az autoriter politikát, hogy az államalapításkor meglévő zűrzavaros helyzetre hivatkozott, illetve arra, hogy a társadalmi bizalom megszűnésének lehetősége továbbra is fennáll, és így ismét viszály törhet ki az országban.
Azzal, hogy legidősebb fiának adta át a stafétát, azt is lehet mondani, hogy ezt a kockázatot a lehetséges legjobb módon kezelte. Ha Szingapúr alapítójában megbíztak az emberek és legitimnek tartották, akkor ki másban bízhatnának meg jobban, mint az országalapító saját fiában? Valójában az apa akkor is a politikai színtéren maradt, először „szenior miniszterként”, aztán mentor miniszterként. Emellett fiát számos vezető pozícióba helyezve megteremtette a lehetőséget arra, hogy fia a külvilág számára bizonyíthassa alkalmasságát az ország vezetésére.
Ez az elgondolás működött is, Li Hszien Lung ugyanis minden tekintetben megfelelően teljesít kormányfőként, bárhogy is értékelik hatalomra jutásának körülményeit. Jelenleg nem fenyegeti semmi Szingapúr politikai stabilitását, az ifjabb Li csak 63 éves, és még hosszú ideig maradhat hatalmon.
Az viszont továbbra sincs megoldva, hogy miként történik a jövőben a hatalomátadás. Li Kuan Ju az utódlás ezen kérdését elodázta. Fiára marad a feladat, hogy ezt a kérdést rendezze.
Copyright: Project Syndicate, 2015.
www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.