Történelmi lépés az építmény felújítására

A háttérben, a diplomácia folyosóin valóban formálódik a nagy alku az Egyesült Államok, Kína és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) részéről, hogy piaci reformok fejében a jüan, azaz a renminbi is része legyen a dollár, az euró, a jen és az angol font mellett a különleges lehívási jogok néven ismert elszámolási egységnek és tartalékeszköznek, az SDR-nek. Peking nyíltan nem kampányol, de erősíti valutája árfolyamát, hogy minél több, a korábbi leértékelő politikát támadó amerikai kormányzati tisztviselőt és törvényhozót győzzön meg egy ilyen döntés helyességéről. Az előtérben, a nyilvánosság előtt viszont az amerikai kongresszus halogatja a 2010-ben megindított reform befejezését a második világháború után létrehozott nemzetközi pénzügyi intézményekben. Nem engedi növekedni Kína, India és mások szavazati arányát IMF-ben, elismerni a világgazdasági erőviszonyok változását. Az Egyesült Államok nem csatlakozott a Peking által – persze az amerikai vezető szerep gyengítésének hátsó szándékával is – megalakított, ötvenmilliárd dollár alaptőkével induló Ázsiai Infrastruktúra-befektetési Bankhoz (AIIB), de már nem tudta lebeszélni a tagsági viszony létesítéséről fő szövetségeseit, Nagy-Britanniát, Németországot, Franciaországot. (Magyarország is kérte felvételét még sok más uniós tagállam mellett, de nem lesz az alapítók között. A csatlakozásról az idei évben később döntenek.)

Ez a két, egymásnak ellentmondó folyamat történelmi léptékű változásokat sejtet. Erről írt a minap a The Washington Postban Lawrence Summers volt amerikai pénzügyminiszter, harvardi professzor, aki úgy látja: a Bretton Woods-i megállapodás, a második világháború utáni nemzetközi pénzügyi rendszer intézményeinek amerikai ihletésű megalapítása óta nem történt ilyen erőteljes kísérlet az építmény teljes felújítására. S bár a pénzintézet működésével kapcsolatos kétségei miatt elutasítja az amerikai részvételt az AIIB-ben Jack Lew pénzügyminiszter, azért ő is észleli, hogy ha a kongresszus nem megy bele az IMF kvóták újraelosztásába, akkor Washington befolyása felhígul a régi nagy nemzetközi pénzügyi szervezetekben, mert a kibontakozó képességeikhez képest kis szerepet kapó országok létrehozzák saját intézményeiket, és egyszerűen kikerülik a súlyából amúgy is veszítő Egyesült Államokat.

Azt a veszélyt is említi, és bírálja az Obama-kormányzatot az AIIB hűvös fogadtatásáért Henry Paulson, aki George Bush alatt szolgált pénzügyminiszterként, és a Goldman Sachs élén is állt. E két minőségében több mint százszor járt Kínában, tapasztalatairól írt könyve az „új gazdasági szuperhatalomról” a héten jelent meg. Ezért formált most véleményt e kérdésben, és azt mondja, az ellenkezésnek nincs értelme, mert Amerikát is megrengetheti, ha Kínának nem sikerül az új, fenntartható, lassabb növekedést megcélzó gazdasági modellre átállnia. E megjegyzések nyomán az amerikai pénzügyminisztérium az IMF tavaszi ülésszakának előestéjén már együttműködést ígért, ha az AIIB-t ugyanolyan színvonalon irányítják, mint a Világbankot.

A szuperhatalom megjelölés Paulson könyvének a címében nem túlzás, hiszen Kína előzni készül az Egyesült Államokat. Az amerikai mezőgazdasági minisztérium úgy számítja, hogy 2030-ra a kínai GDP megközelíti az amerikait, ráadásul az Egyesült Államok részesedése a globális kibocsátásból a 2006-os 25 százalékról 20 százalékra csökken a következő tizenöt évben. Egy főre vetítve persze nagy a különbség, de a szakadék egyre kisebb. Az IMF adatai azt mutatják, hogy míg 1980-ban az egy főre jutó jövedelem az amerikai két százaléka volt, addig 2014-re ez az arány 24 százalékra emelkedett.

Nagy kihívás azonban Kína számára, hogy ne maradjon közepes jövedelmű ország, lelje meg a növekedés új forrásait. Ezt mondta nemrégiben Christine Lagarde, az IMF vezére Pekingben, és aligha talált süket fülekre. Azt is hozzátette: nem az a kérdés, bekerül-e a jüan az SDR-kosárba, hanem az, hogy mikor. Az időzítés az új modell sikerétől, a reformoktól függ. Ezt az üzenetet is értik a kínai fővárosban.

Az infrastruktúrafejlesztési bank létrehozásával több célt tűzhetett ki Kína. Egyrészt, az egész térségben új hajtóerőként jelenhet meg ez a tevékenység. Egyes becslések szerint nyolcezer milliárd dollárnyi beruházásra lenne szükség 2020-ig, és ezt az igényt a Világbank, az Ázsiai Fejlesztési Bank és az AIIB együtt sem képes kielégíteni. Ezért a rendkívüli érdeklődés a projektfinanszírozásban jártas európai országok részéről. Másrészt, Kína meghatározó tényezőnek ígérkezik a pénzintézetben, így a jüant még szélesebb körben használják majd. Peking többnyire az árfolyam gyengítésére játszott az export serkentése érdekében, ám az utóbbi egy évben erősítette a kurzust, hogy a jüant érdemes legyen tartalékvalutaként tartani a jegybankokban, szemben például a gyengülő euróval. Ez előkészíti a renminbi helyét az SDR-ben, miközben nagy nyomás alá helyezi a kevéssé versenyképes kínai cégeket, immár az új gazdasági modell szellemében.

Hatalmas fejlődési képességével szemben azonban jelenleg súlyos egyensúlyi, szabályozási, intézményi gondok, kételyek, hatékonysági akadályok tornyosulnak. Kínának az IMF ajánlásai alapján is a belső kereslet vezérelte pályára kellene átállnia, kezelnie közben a GDP több mint 280 százalékára duzzadt, az ingatlanpiaci boomhoz és az állami óriásvállalatokhoz kötődő teljes adósságát. Modernizálnia kell a bank-, a költségvetési és a társadalombiztosítási rendszert, valamint csökkentenie a környezeti károkat. Globális érdek, hogy ezt a feladatsort sikerrel megoldja. Ha pedig Kína változik, a nemzetközi viszonyrendszer sem maradhat változatlan.