Megváltozott a hangnem az EU-ban Orbánnal szemben

„Üdvözlöm a vitában Orbán miniszterelnök urat. [...] Iránta érzett tiszteletem azonban sokkal nagyobb lenne, ha a bizottság javaslatait nem kiforgatva adná elő” – ilyen, kemény és tűéles bírálatokkal vágott vissza az Európai Parlament Magyarországról szóló vitájában Orbán Viktor felszólalására Frank Timmermans, az Európai Bizottság első alelnöke. Ez a maró stílus nem hagy kétséget afelől, a bizottság mennyire frusztrált a magyar kormány lépései miatt, jelzi azonban azt is, mekkora változáson ment át a brüsszeli hangnem az elmúlt években.

Három éve még kisebb felhördülést okozott – itt és ott is –, hogy José Manuel Barroso ingerülten vágott vissza Orbán Viktornak, mikor az március 15-i beszédében a Szovjetunióhoz hasonlította az Európai Uniót. Úgy tűnt, a bizottság minden dühének nyilvános megnyilvánulása volt az egyébként igen diplomatikus reakció. Picit elbillent ugyan a patikamérleg, de aki a nemzeti ünnepet követő napon nem olvasott újságot, aligha vette ezt észre.

Barroso utódja, Jean-Claude Juncker azonban már tavaly őszi hivatalba lépésekor világossá tette: véget vet a bizottságnál hagyományosnak számító diplomáciai finomkodásnak és valódi „politikus” testületet épít maga köré. Nem csak a magyarokkal szembeni fellépésnél vált ez világossá: David Cameron brit kormányfő terveivel szemben is a korábbinál kritikusabb hangot ütött meg Brüsszel, és Athénnal szemben sem fárasztják már magukat azzal, hogy leplezzék csalódottságukat.

Jóllehet a váltás egyáltalán nem volt evidens, logikáját nem lehet megkérdőjelezni. A válsággal egy időben előretörtek az EU-ellenes erők, és már nem csupán marginális kispártokról van szó – elég csak Cameronnak a kormányprogram szintjére emelt kritikáira vagy Orbán Viktor polgárháborús retorikájára gondolni. Ezt tétlenül szemlélni végzetes hiba volt a bizottság részéről, ám tény, nem lehetett könnyű kilépni a megszokott stílusból – az európai integráció alapfilozófiája mégiscsak az európai népek közötti béke fenntartása akar lenni. Azt követően azonban, hogy a tavaly májusi európai parlamenti választások megkérdőjelezhetetlen győztesei az euroszkeptikusok lettek, politikai öngyilkosság lett volna a visszahúzódás fenntartása.

A bátrabb megszólalás első biztos jele talán az, hogy Orbán Viktor is turbófokozatba kapcsolt a bizottság elleni megszólalásaiban. Ennek nyilvánvalóak a belpolitikai motivációi, ám az élesedő hangnemre az is magyarázat lehet, hogy a magyar politikus korábban személyeskedő vitát folytatott a még luxemburgi miniszterelnökként őt bíráló Junckerrel, aztán pedig Cameron mellett ő volt az az európai vezető, aki elutasította a politikus bizottsági elnöki jelölését.

A harc végeredménye egyelőre bizonytalan: afelől aligha lehet kétségünk, hogy Orbán Viktor európai szinten nem kerül ki győztesen belőle, az azonban már messze nem ilyen megjósolható, az Európai Bizottság renoméját képes lesz-e pozitív irányban változtatni a bátor kommunikáció. Hozzá kell tenni persze, hogy ez csak a jéghegy csúcsa: Jean-Claude Juncker az egész bizottsági munkatervet felforgatta, a biztosoknak a bevált portfoliók helyett egészen más szerepkörökben kell helytállniuk, mellesleg nagyratörő gazdasági terveket is dédelgetnek a Berlaymont-ban.

A végső siker fokmérője épp a gazdaság lehet majd, amelynek a kilátásai csaknem hét évvel a válság kitörése után is bizonytalanok. Ráadásul látványos előrelépésnek nincs tere Brüsszelben: bővítés nem várható, az euró bevezetéséhez vagy a schengeni határőrizeti rendszer kialakításához hasonló ugrások sem.

Junckeréknek azonban van idejük: a következő négy évben csak beindul a növekedés, csak megoldódik a görögök válsága – ezzel együtt pedig az euró stabilitása is egy következő fokozatra ugrik fel –, és ezzel párhuzamosan remélhetően csak csökken az euroszkeptikusok (idegengyűlölők, euróellenesek, a halálbüntetést felvetők, stb.) részéről rájuk nehezedő nyomás. Addig meg legalább megtudjuk, milyen az, amikor EU-biztosok borigatják fel maguk mögött a gyűlölt patikamérleget.