Begyűrűzés előtt

Olyan bonyolult rendszert alkotnak a gáz szállításához kapcsolható hazai tarifák, hogy amikor a tengernyi összetevőből megváltoztatnak néhány tucatnyit, akkor első ránézésre egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy mindez hogyan hat a végfelhasználói árra. Míg az egyik díjelem nő, addig egy másik csökkenhet, közben ide-oda módosulhatnak a fix (éves lekötési) tarifák, persze fogyasztói csoportonként eltérően, és még sok más tényező alapján is differenciálhat a szabályozás.

Mindez mindjárt kevésbé bonyolult, amikor a szabályozásnak adott végfelhasználói árat kell kihoznia, például a rezsicsökkentés érdekében. Ilyenkor célravezetőbb visszafelé számolnia, vagyis rögtön az eredményből kiindulnia. Mekkora legyen az új szabályokból kalkulálható tarifa, hol vagyunk kénytelenek e cél ellenében mégis belenyúlni a rendszerbe, és ez utóbbi hatást mely más beavatkozással semlegesíthetjük?

Nagyjából úgy megy, mint néhány évtizede, amikor a külpiacokon megugrott nemzetközi olajárakat „nem engedték begyűrűzni” az akkori regulák. Egy ideig akkor is működött a dolog, ahogyan most is. Most még csak az eredményeknél tartunk. Legutoljára, azaz tegnap Tigáz „hozta összhangba a tevékenységét a szabályozással”, azaz adta át a helyét az arra kijelölt hazai társaságnak.

E nagy összhangba hozásnak a gáz egyetemes szolgáltatásában már a vége felé járunk. Nemsokára csak az állami szolgáltató marad. Ekkor egyedül a Főgáz (és mögötte az állam) sikere lesz, ha nem kell tarifát emelni, miközben a tervek szerint a szolgáltatás is legalább nullszaldós és minőségi marad. A Főgázt segítheti ebben, ha még maradtak tartalékok a tarifákban, és jól jön az is, ha egy ideig még olcsó marad az importgáz.

A tartalékok azonban idővel elfogynak, és előbb-utóbb emelkedni fog a gáz ára is. Nem kellene megvárni. Lassan ki lehetne mondani, hogy adott helyzetben akár nőhetnek is a lakossági tarifák. Igaz, hogy ez ellentétes lenne az eddigi kommunikációval, de mégis ez lenne a helyes út.