Görög helyzet a hídon túl

Alekszisz Ciprasz görög miniszterelnök felégetett maga mögött minden hidat, amikor a hitelezőkkel való egyeztetés helyett úgy döntött, a választóira bízza a döntést a mentőhitel folytatásáról. Egy populista politikus populista gesztusa, ezt nehéz lenne vitatni, ahogy azt is, ezzel azt kockáztatja, hogy az általa vezetett ország rövid időn belül felmérhetetlen káoszt fog átélni. A káosz elkerüléséhez édeskevés lesz a görögök bölcsessége, ezzel alighanem Ciprasz is tisztában van. De nyilvánvalóan azt is felmérte öt és fél hónap kormányzás után: nem képes felülkerekedni a hitelezők akaratán csupán azzal, hogy szolidaritást vár el a görögök fölé tornyosuló adósság bénító hatása miatt.

Nem csak azért, mert az engedmények joggal háborítanák fel az adósságaikat pontosan teljesítő mentőhiteles országokat vagy általában mindazokat, akik évek óta mást se tesznek, mint igyekeznek költségvetésüket mindenáron a fenntarthatónak ítélt mederbe terelni. Azért is, mert valójában továbbra sincs sem az Európai Uniónak, sem a Nemzetközi Valutaalapnak alternatívája a megszorításokon alapuló szigorra. A görög helyzet láttán hiábavalónak tűnnek olyan próbálkozások is, mint a Juncker-terv vagy a fiatalok munkanélküliségét enyhíteni próbáló kezdeményezések, miközben az is minden korábbinál világosan látszik: a hagyományos uniós fejlesztési források az európai integráció megszilárdításához és az egyes országok jólétéhez sem járultak hozzá.

A görög válság nem most dőlt el, hanem öt évvel ezelőtt, amikor először próbálták meg kihúzni az országot a csődből. Ha akkor képesek lettek volna felmérni, hogy végtelen lavinát indítanak el, amikor megfeledkeznek a ma már mindenki számára evidens tényről: a növekedés hatékony elősegítése nélkül előbb-utóbb már az adósság visszafizetésére sem lesz elég pénz. Cipraszt lehet vádolni azzal, hogy improvizál, ám egyre több jel utal arra: a hitelezők a mai napig nem tesznek másként. A hidat nem kellett felégetni: lassan magától is összedől.