Ingyenzene

Húsz éve az újságíró-iskolában az akkori nagyember még azt magyarázta, hogy azért nyomtatnak újságot, mert pénzt nem lehet. Az emberek kíváncsiak a hírekre, és ezért megveszik a napilapot – mondták milliárdos profitot termelő cégek élén ülve. Húsz éve a hazai újságírók sztárok voltak, sztárgázsival és sztárallűrrökkel. A lapkiadás a digitális kor előtt aranybánya volt. Ugyan átalakította a piacot a kereskedelmi rádiók és televíziók (a bulvár) terjedése, de ez legfeljebb egyes szerkesztőségeknek és néhány korábbi sztárnak fájt nagyon, a lapkiadók összességének kevésbé. Aztán jött az internet: a hír ingyenessé vált, és ma már senki sem akar fizetni érte. Az üzlet zsugorodott, a profitabilitás csökkent, az újságírás magyar sztárjai ma hobbiból dolgoznak, és nem a pénzért. A hírek csak a nagyon nagy piacokon hoznak annyit, hogy jól lehessen élni a közvetítésükből.

A zeneiparra hasonló átalakulás vár. Nagyobb piac, és a szerzők is jobban védik az érdekeiket, de a folyamat vége nem kétséges. A Google ingyen adja a zenét – és ugyan fizet érte, de nem sokat. A reklámbevétel nem termel úgy, mint a közvetlen eladás. A zenészek a koncertekből kezdenek élni – ezért nem kell csodálkozni azon, ha drágább a Sziget-belépő. Nincs ingyenzene. Pontosabban: a zenélés kevesebbeknek hoz majd felhőtlen életet, a sztároknak itt is többet kell majd dolgozniuk.

Az ügyben mi, magyarok (kelet-közép-európaiak) legfeljebb arra lehetünk büszkék, hogy felgyorsítottuk a folyamatot. Nyugaton a digitális technika fejlődése hozta el majdnem ugyanazt az állapotot: ott ma már nagyon keveset fizetnek a zenéért. Nálunk, amióta ingyenes fájlcsere létezik, csak a nagyon elmaradottak fizetnek. A zeneipari jelentés szerint a 45 év alattiak legalább kétharmada digitálisan jut hozzá a muzsikához, és pusztán 10 százalék fizikai hordozón – a többi rádión. Közben – bár a digitális értékesítés aránya nő – a többség nem fizet a zenéért semmit.
A kormánynak meg csak az Uberrel van baja.