Kis nagy reform

Az eurózóna működésének áttekintésére tesznek kísérletet az állam- és kormányfők a június végi csúcstalálkozón: az előkészületekről kiszivárgott anyagok azt sejtetik, hogy az unióban egyáltalán nem szokatlan módon a súlyos kérdések megvitatását és megoldását elnapolják.

Nagy reform helyett kis reform. Ahogy javul a helyzet az Európai Központi Bank eurómentő retorikája és likviditásbővítő beavatkozása nyomán, úgy lohad a változtatás iránti lelkesedés. Csakhogy az EKB abban a reményben cselekszik, hogy a kormányok átfogó növekedésösztönző strukturális reformokat hajtanak végre. Ebben a hangulatban dolgozta ki korábbi ötletét a Nemzetközi Valutaalap (IMF), amely az uniós fiskális szabályok egyszerűsítésére és belső összhangjának megteremtésére sarkallná az eurózóna vezetőit.

Az unióban azonban a kicsit is meg kell becsülni, sok kicsi sokra megy alapon. Másrészt, a nagy recesszióban az eurózóna voltaképpen túlreformálta magát. A stabilitási paktumot próbálták megerősíteni a hatos, aztán a kettes csomaggal, a fiskális szerződéssel, európai bankfelügyeleti rendszert hoztak létre és szanálási szabályokat alkottak. A korábbinál jóval bonyolultabb rendszer jött létre. A brit kormány e miatt is népszavazást rendez az uniós tagságról, és reméli, hogy a fenyegetés hatására visszakap hatásköröket Brüsszeltől, amihez persze valószínűleg módosítani kellene az alapszerződést. A belső viszonyok újabb átalakítása bizonyosan megterhelné a tagországi érdekek szövevényes hálóját.

A németek nem engednék távozni a briteket, termékeik fő európai vásárlóit, és nem szeretnék azt sem, hogy az EU német–francia pillérre mellől eltűnjön London. Párizs nem híve az alapszerződés módosításának, Berlin viszont megengedőbb álláspontot képvisel. A júniusi csúcsra előterjesztett német–francia vélemény ugyanakkor abból indul ki, hogy az eurózóna működését ésszerűsíteni lehetne a jelenlegi jogi keretek között is. Figyelemre méltóbb azonban, hogy a németek és a franciák a szerződés módosítását kívánó nagy témákat 2016-ig jegelnék, vagyis kínálnak is, meg nem is kapaszkodót Londonnak.

Az eurózónán belül megbomlott egyensúly szinte egyetlen haszonélvezője Berlin, ezért nem érdekelt abban, hogy további mély reformok úttörője legyen. Később persze elő lehet venni ezeket a témákat, de most nincs szó az eurózóna külön költségvetéséről, az adósság közös kezeléséről, vagyis eurókötvények kibocsátásáról. Nincs szó a bankunió fejlesztéséről, európai bank- és csődszabályozásról sem, holott ez lehetne a fiskális unió magva.
De szó van arról – a magát nagy reformernek beállító olasz kormányfő, Matteo Renzi ösztönzésére –, hogy a tagországok szerepét növeljék Brüsszel kárára. Kevesebb tanácsot, célmeghatározást várnának a központtól Berlinben, Párizsban és Rómában (és nyilván Londonban), és több reformgondolatot és cselekvést a nemzeti kormányoktól. Ám ezzel együtt mintha teret nyerne az a felvetés is, amely még egy-két éve is abszurdnak látszott, hogy ha mégis körvonalazódna az eurózóna költségvetése, akkor a szociális ellátásokat, a munkanélküli segélyeket onnan folyósíthatnák. Ami a szabad munkaerő-vándorlás alapértékét csak erősítené.

Ebben a langyosodó, de egyáltalán nem állóvízben elvetélt is lehet, meg nem is az IMF-nek az a vitairata, amely az összes tagországra vonatkozó háromszázalékos deficit- és hatvanszázalékos adósságkorlát felváltását sürgeti, mert a két cél csak ötszázalékos nominális növekedés mellett férne meg egymással. De a recesszió miatt a potenciális bővülés irama jóval elmarad ettől a szinttől. Az IMF szerint jobb lenne – a fiskális fenntarthatóság jegyében – az államadósság GDP-hez mért arányát és a költségvetési kiadások emelkedését figyelni, ezeket a célokat betartatni és a renitenseket valóban büntetni. A hitelességnek is jót tenne. Az államadósság aránya csak a Maastrichti Szerződés 1992-es megkötése előtt nem haladta meg a hatvan százalékot, a kilencvenes évek végén már hetven, 2014-re pedig 95 százalék fölé került.

Huszonnyolc ország őrült erőfeszítése, az alapszerződés módosítása nyomán mehetne minden másképpen, pontosabban, működhetne közgazdaságilag ésszerű alapon is. Ez most szinte elképzelhetetlen. De hosszú távon nem az.