Kiüresedés

Két évtizede mutatják a híradók az üres parlamenti padsorokat a költségvetési viták idején. És miközben azon háborodunk fel, hogy a képviselők nem végzik a munkájukat, valójában nem gondolunk bele abba, hogy miért nincsenek ott: tudják, hogy teljesen érdektelen, mit mondanak el a nagy nyilvánosság előtt. A szóvirágok ugyanis semmit sem érnek.
A rendszerváltás óta nem az Országgyűlés plenáris ülésén, hanem a folyósokon, a frakcióüléseken és a József Nádor téri irodákban dől el, hogy melyik terület mennyi pénzt kap. Ha egy képviselő szeretné elintézni, hogy a körzetében újuljon meg a HÉV-megálló, vagy legyen pénz az útépítésre, akkor neki nem a padsorokat, hanem a minisztériumi szobák küszöbét kell koptatnia.

Az érdekkijáráson alapuló költségvetés-alkotási rendszer természetesen nem feltétlenül a legjobb gazdaságpolitikai szempontból sem. Csökkenti például a hosszú távú tervezés iránti elkötelezettséget: senkinek nem az számít, hogy az oktatásra most elköltött összegek milyen módon segítik majd a versenyképesség növekedését. Az a fontos, hogy a körzeti iskola megkapja-e a pénzt a tornateremre jövőre. És sokszor ezért cserébe lobbiznak egyes képviselők az oktatásért. Elkötelezettség kevés van, üzlet annál több. Harmincegy kormánypárti módosító indítvány közül egyetlen foglalkozott szociális kérdésekkel: Tapolczai Gergely, a Fidesz országgyűlési képviselője tulajdonképpen bebiztosítani javasolja néhány fogyatékos-ügyi cél és szervezet támogatását, de a területnek nem kér több pénzt, csak átcsoportosít. A szegénység mélyülése, az egészségügy helyzete, az ápolók tiltakozása nem hallatszott eléggé: az útépítési keretet egy kormánypárti honatya sem akarta csökkenteni.

A gazdaságpolitikusok és az újságírók évtizedeken át úgy csináltak, mintha a költségvetés csak a hiányról és az adósságról szólna. A hiány most rendben lenne. Itt volna az ideje megtanulni, hogy a költségvetés miről is szól valójában. És akkor talán a parlamenti vitának is lesz tétje.