Szakmai konszenzus kellene

Térdre, imához – mondta a Világgazdaság egészségügyi konferenciájának egyik előadója azután, hogy megállapította, a politika lenyelte a szakpolitikát. Vagyis: reménytelen a helyzet. Ha ez valóban így lenne, akkor hiába az érvek, tények sorolása, az egészségügy jövője – és mindnyájunk egészsége – a véletlenen, vagy még inkább a hatalmi jászmákon múlhat. Ennél rosszabbat nehéz elképzelni.

Az egészségügy elfogadható szintű működtetéséhez sok pénz kell. Egyre több. És amit ma befektetnek az ágazatban, az csak a távoli jövőben hoz eredményt. A kormányok – tisztelet a kivételnek – csak négyéves ciklusban gondolkodnak. Az egészségügy átalakítása ennél nagyobb távlatot igényel.

Mindenekelőtt egy őszinte helyzetértékelést, és annak beismerését, hogy ez az egészségügy már régen nem működne a betegek anyagi közreműködése nélkül. Hálapénzzel, társfinanszírozással, vagy egyszerűen csak fizetős magánszolgáltatásokkal. A labordiagnosztikában, a művesekezelésben, a betegszállításban, vagy a gyógyszer- és gyógyászati segédeszköz-ellátásban dominálnak a magánvállalkozók. Tehát már nem az a kérdés, hogy kell-e a magánszolgáltató, hanem az, hogy milyen formában, milyen egészségügyi ellátási koncepció keretében. Az ingyenes egészségügy látszatának fenntartása egyre több magánpénzbe kerül.

A következő években 8-900 ezer ember megy nyugdíjba, miközben a munkaerőpiacra belépők száma jelentősen elmarad a nyugdíjba vonulókétól. Kevesebb az egészségügyi kasszába befizető, egyre több az igénybevevő. A feszültség e két adatból következően is nő. Ez nemcsak magyar sajátosság.

A fejlett országokban ugyanezzel a problémával szembesülnek, amit még nyomasztóvá tesz az egyébként örvendetes tény, hogy az életkor is hosszabbodik. Ott azonban magasabb az egy főre jutó GDP, és abból magasabb arányt költenek az egészség finanszírozására. Mi ebben is hátul kullogunk Európában. És az egészségügyben zajló technikai-technológiai forradalomról nem is beszéltünk, ami nemcsak jelentősen javítja az idáig gyógyíthatatlannak gondolt betegek életkilátásait, de a működtetés költségeit is drasztikusan megemelik.

Tehát ha csak az objektív tényezőket sorolnánk, akkor is nyilvánvaló, hogy az egészségügy így fenntarthatatlan. Ha ehhez hozzávesszük az itthon elkövetett hibákat – az évtizedeken keresztül elhanyagolt orvosi, szakdolgozói fizetéseket, a konszenzus nélküli reformpróbálkozásokat, majd leállásokat, az egészségügyi dolgozókat hitegető ígéreteket –, akkor érthető, miért tűnik itt és most katasztrofálisnak a magyar egészségügy helyzete.

Kívülről nézve egyértelmű, hogy itt közmeggyezésre, szakmai konszenzusra és cselekvésre lenne szükség. Ott kezdődik, hogy belátjuk, ez az egészségügy már most sem ingyenes. Vagy ha az, akkor nem tudja azt az ellátást nyújtani, ami a gyógyuláshoz optimális lenne. A szakma tisztában van a bajok mértékével, képes lenne a megegyezésre, de a végrehajtáshoz a hatalmon lévő politikusok is kellenek. Ők azonban halogatják az érdemi lépést. Túl rizikós. Az érdemi intézkedéshez látható tragédia, összeomlás kell.

A gyógyító-megelőző kasszában 200-300 milliárd hiányzik a pillanatnyi gondok orvoslásához – mondta a szakállamtitkár. A parlament most fogadta el, hogy 16 százalékról 15-re mérsékli az szja-t. Ez jó százmilliárdos tétel. Az egyes embereknél ez nem érzékelhető javulás. Az egészségügynek viszont jól jönne. Gyors segítségként. Sokan javasolták. Logikus lenne. Ez nem számít. Valami más, megfoghatatlan érdek vezérli a szavazógépezetet.
És ebben a helyzetben jött a hír: magyar közpénzből kórház épül Erdélyben.
És már ki is nyílt a bicska a zsebünkben: hogyan? Ott, amikor itt sem működik a gyógyítás?! Amikor itt katasztrófa közeleg?! Kár háborogni: a szükséges 4-5 milliárd ott sem old meg semmit, itt meg nem rontja az ágazat helyzetét. Ettől ott sem lesz elég orvos. A működtetés lenne az igazi mutatvány. Erről azonban már nem szólnak a hírek. Vagyis ez így látszatsegítség, szimpátiaerősítő céllal.

A probléma ettől még ott is, itt is marad. És növekszik. Napról napra.