Válságkezelés és befektetők

A görög válság új fejezetéhez érkezett. Úgy tűnik, az athéni kormány legújabb válságkezelő reformjavaslatait nem támogatják az Európai Bizottság és a krízis menedzselésében résztvevő más nemzetközi intézmények, az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap tisztségviselői.

Egyre nyilvánvalóbbak a végső feszültségpontok: a nyugdíjak értéke és bizonyos adóügyi kérdések állnak az elkeseredett vita középpontjában. A görög kormány végsőkig megpróbál ellenállni a nyugdíjcsökkentésre történő felszólításnak, és ebben nem feltétlenül kell valamiféle balkánias halogató politikai technikát látnunk. Alexisz Ciprasz kormányfő és Jannisz Varufakisz pénzügyminiszter politikai érzékét nyilvánvalóan próbára teszi, hogy a görög kormány két tűz között örlődik.

A feladvány megoldása nem merül ki egy gazdaságpolitikai reformcsomag végrehajtásában, mivel a görög kormányzati vezetőknek politikailag is nagyon ügyesen kell manőverezniük. Az pedig biztos, hogy a görög közvéleménnyel nem lehet elfogadtatni olyan belső leértékelési politikát, ami néhány évvel ezelőtt a balti államokban történt, aminek többek között a nyugdíjak radikális csökkentése is része, és ami igen hatásosnak bizonyult a válságkezelésben.

Hogyan lehet ilyen körülmények mellett egyszerre eleget tenni a nemzetközi pénzügyi hitelezők elvárásainak, illetve a válságkezelés hullámaiba és a megszorításokba nyilvánvalóan belefáradt, egyre türelmetlenebb és politikailag radikalizálódó görög lakosság elvárásainak? Az a benyomásunk lehet, hogy az európai pénzügyminiszterek nem félnek eléggé a görög szélsőjobbtól, de emellett ma már nem tartanak eléggé attól sem, hogy a görög krízis fertőzéses típusú válsággá alakul.

Az európai válság ugyanis a többi kritikus helyzetű tagállamban csillapodni látszik. Mértékadó nemzetközi előrejelzések szerint Spanyolországban már erőteljes gazdasági növekedésre számíthatunk, ami a kritikusan magas munkanélküliségi rátára is mérséklő hatással lesz. A fogyasztás dinamizálódása mellett helyreállni látszik a befektetői bizalom is. Ráadásul a spanyol politikai mezőnyben a két hagyományos nagypárt közül egyik sem omlott össze a válság évei alatt. A konzervatív Néppárt, illetve a baloldali szocialisták támogatottsága ma is jelentős, és a Podemos, valamint egy másik felemelkedő mozgalmi típusú új politikai erő, a Ciudadanos (Állampolgárok) ugyan érdemi támogatottsággal bír, de kormányra kerülésük egyelőre nem valószínű.

Nem omlott össze Románia sem, ahol a gazdasági válság menedzselése mellett különösen komoly politikai aggodalmak voltak és részben vannak ma is. A román kormánnyal és a román miniszterelnökkel szemben megfogalmazódó korrupciós vádak ugyan nyilvánvalóan rombolják a befektetői bizalmat, de a román korrupcióellenes ügynökség, a DNA állampolgári támogatottsága erős, amit láthatóan a román politikai elit egyre több tagja is érzékel. Így függetlenül a mostani botrány lefutásától, a befektetők arra számítanak, hogy az Európai Unióban jelenleg egyik legerőteljesebb, 4 százalékot meghaladó növekedést mutató román gazdaság dinamikája erőteljes marad. És ebben a kontextusban pozitív színben tűnik fel Magyarország is, ahol az EU-val szembeni kemény politikai pengeváltások mellett a gazdaság szintén egyre kedvezőbb növekedési jeleket mutat.

A válságkezelés receptjei tehát sokfélék, a szigorú befektetők pedig politikailag gyakran elnézőek. Úgy tűnik, ma nem elsősorban Magyarország, Románia vagy Spanyolország miatt aggódnak, hanem Görögország szomszédja, Törökország miatt fáj a fejük, ahol ugyan nyert, de elvesztette abszolút többségét Erdogan miniszterelnök iszlamista gyökerű pártja, az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP). Látnunk kell: a mértékadó pénzügyi befektetők számára a demokrácia minőségénél sokszor fontosabb a stabilitás és a kormányzati megbízhatóság – különösen a történetileg ingatag országokban.