Veszélyes játék az egészségügyben

A Világgazdaság „Egészségügy: együtt és/vagy külön?” című konferenciáján az előadások és panelbeszélgetések között elhangzott egy észrevétel, miszerint a mostani helyzetet javítaná, ha a magánszolgáltatást igénybevevőknél részben csökkentenék a járulékfizetést. Én, mint 2004 óta magánrendelőt működtető orvos, ezzel az iránnyal nagyon óvatosan bánnék. Sőt, az állami szolgáltatók finanszírozásának további csökkentésével kifejezetten nem értek egyet.

A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) legfrissebb adatai alapján míg Magyarországon évente fejenként az állami egészségügyi szolgáltatásra költött összeg 850 dollár (mai árfolyamon alig 240 ezer forint), addig Ausztriában ez a hazai összeg három és félszerese, 3061 dollár (azaz 850 ezer forint).

Jóllehet, Ausztria magasabb fejlettségi szintje miatt megengedhet a hazainál nagyobb egészségügyi kiadásokat, de bizonyára egyáltalán nem célszerű tovább csökkenteni az egy főre jutó egészségügyi szolgáltatásra költött állami kiadásokat. Nem attól lenne jobb a mentés, az idősellátás, és nem attól lesznek eredményesebbek és elérhetőbbek a komplikált műtétek és kezelések, ha az állami kiadásokból a magánegészségügybe csoportosítunk át pénzeket.

A többek által levezetett gondolatmenet szerint a magánszolgáltatók majd átveszik az állami feladatokat. A gond ezzel az, hogy a rendszer valójában nem így működik. A magánrendelőkbe járó páciensek átlagéletkora 39 év körül van, döntően 25-49 év közöttiek. Túlnyomó részüknek a kezelése „ráér”, vagyis nem akut ellátásra jelentkezik, és az esetek viszonylag egyszerűbbek. Az állami egészségügybe elsősorban a 60 év feletti, krónikus betegek, valamint a 18 év alatti gyermekek járnak. Sokszor akut ellátásra, vagy éppen komplikált műtétekre, kezelésekre.

Hol van itt az átjárás? Melyik magánszolgáltató tud magánfinanszírozásból ellátni akut trombózist vagy agyvérzést? Kezelni polimorbid, vagyis egyszerre több betegséggel küzdő időseket? Agyműtéteket végezni gyermekeknél? Csontvelőt transzplantálni és utókezelést végezni? Tömegbalesethez kivonulni? És mindezt az egész országban elérhetően, az Alaptörvénynek megfelelően egyenlő esélyt biztosítva, napi 24 órában?
Mindezt ma Magyarországon az állami rendszer kevesebb, mint harmadannyi pénzből igyekszik megoldani, mint nyugati szomszédunk.

Innen akarunk még pénzt kivenni úgy, hogy az állami ellátás már így is roskadozik? Aki ilyent mond, az fogalmazza meg inkább úgy a gondolatait, hogy nem kell 24 órás mentőszolgálat, majd megyünk azért, aki fizet. Nem kell ide agyműtét, majd műtjük azt, akinek pénze van. Nem kell idősellátás, elég, ha a középkorúakat gyógyítjuk.

Itt bármennyire fáj, szembe kell néznünk azzal a ténnyel – és el kell fogadnunk –, hogy a finanszírozásnál az egyik zsebből a másiba pakolás nem megoldás. Egyetlen megoldás az egészségügyi szolgáltatás összesített finanszírozásának növelése. Növelése az állami finanszírozásnak – mégpedig az adóforintjainkból –, és növelése a magánzsebből való hozzájárulásnak. Meggyőződésem, hogy szolidaritáson alapuló egészségügyi ellátás csak akkor működik, ha létezik egy stabil állami ellátórendszer, megfelelő forrásokkal.

A magánorvosoknak nem az állami ellátás forrásaira kell ácsingózniuk, hanem segíteni kell azt, hogy az állami rendszer további forrásokhoz jusson. Nem szabad szem elől téveszteni, hogy a magánegészségügy csak kiegészítheti az állami ellátást, de a feladatait praktikusan közgazdasági összefüggések mentén nem tudja átvenni.

És mindez önös érdek is. Szeretném, ha vétlen autós sérültként számíthatnék arra, hogy van légimentés, felkészült poliklinika, profi szakemberek, akik engem és gyermekeimet ellátják ugyanúgy, mint bármilyen más honfitársamat. Ha az állami ellátásból vonnánk ki forrásokat a magánegészségügy javára, akkor a roskadozó állami egészségügyi rendszer összeomlása azt jelentené, hogy sokan semmi jóra nem számíthatnának egy autóbaleset után.