Arcvesztés és ruhacsere

El kell még telnie egy kis időnek ahhoz, hogy értékelni tudjuk a görög válság elleni legújabb megoldást. Az elmúlt hat hónap krónikájából egyelőre egy dolog tűnik kőbe vésettnek: Angela Merkel népszerűsége helyrehozhatatlan károkat szenvedett.

A német kancellár persze korábban sem volt egész Európa kedvence. Az unió csődközelbe került déli országaiban a Nemzetközi Valutaalaphoz hasonló volt a megítélése, egy nem hivatalos graffitiversenyben az IMF-fel küzdött volna meg a „leggyakoribb falfirka” cím elnyeréséért. A brüsszeli döntéshozók fejében ugyan távolról sem a gonosz Mutti képe élt vele kapcsolatban, ám a német gazdaságpolitika – elsősorban a túl magas folyó fizetési mérleg – miatt évek óta érik éles bírálatok az Európai Bizottság részéről is. Mindezek ellenére Merkelnek mostanáig nemcsak hazájában sikerült megőriznie imázsát, de Európában is megmaradt annak a nyugodt, stabilizáló erőnek, aki hol szigorú arccal, hol mosolyogva, de előbb-utóbb helyre teszi a dolgokat.

Aztán jött az új görög kormány, vele együtt öt hónapnyi hiábavaló egyezkedés, vita és veszekedés, ami közben nemcsak Merkel mosolya fagyott le, de a Kanzlerin szigorú maszkja is apró darabokra tört. Alekszisz Ciprasz kormányfőnek és Janisz Varufakisz pénzügyminiszternek ugyanis a maga punkos módján egy dolgot sikerült elérnie: nemcsak az európai politikai elitből kiábrándult értelmiségieket állították maguk mellé, de a korábban még „lusta görögökről” élcelődő európai közvélemény is szép lassan elfogadta azt, hogy az országnak igenis szüksége van valamiféle engedményre, különben a végtelenségig húzódik el az agóniája.

A másik oldalon pedig ott állt saját kormánya – elsősorban Wolfgang Schäuble pénzügyminiszter – által képviselt németes szigor, amely eddig a túlélés záloga volt az euróövezet számára, most viszont sokak szemében lett egyszerre bénító és pusztító erővé. Ehhez persze nemcsak a Sziriza kellett: az Európai Központi Bank kötvényvásárlási programja elleni következetes német szembenállás is elszigetelte Berlint, ráadásul nem is járt sikerrel, hiszen a Mario Draghi elnök által meghirdetett újabb élénkítőprogram beindítását is mindenki pozitívan fogadta.

A sarokba viszont Merkel szorult. Hiszen pénzügyminiszterének nem feladata az, hogy megértse tárgyalópartnerének politikai motivációit, a német jegybankelnök, Jens Weidmann pedig legfeljebb olasz főnökének tartozik elszámolással. A kancellár azonban egyszerre a német és – felvállalt uniós szerepéből fakadóan – az európai választók előtt is a szigor szimbólumává vált, amely mellől mára elkoptak a pozitív jelzők.

Az elmúlt hat hónap nemcsak emiatt bizonyult a lassan tíz éve hivatalban lévő kancellár legkellemetlenebb időszakának. Az utóbbi fél évben vált minden korábbinál bizonyossá az is, hogy a tagországok kormányai közötti egyeztetés mennyire nem vezet sehová, ha az euróövezet stabilitását próbálják erősíteni. A válság óta eltelt időben a konszolidációt egyfelől Mario Draghi piacbarát nyilatkozatai és lépései biztosították, másfelől az elmúlt években kialakított vagy megerősített közösségi intézmények, például a bankunió vagy a közös gazdaságpolitika kezdeményei. Nem a párbeszéd, nem a kompromisszumkeresés, hanem a merészség és a jogszabályokban lefektetett garanciák. Az, hogy a továbblépés egyetlen működőképes útja mindezeknek a folytatása lehet, már Merkel számára is világos, és az euróövezet elmélyítésének szempontjából tulajdonképpen részletkérdés az, hogy a görögökkel vagy nélkülük történik mindez. Athénnál nagyobb fejtörést okozhat Párizs, hiszen a valamikori francia–német tandem két fele között régen volt ekkora a távolság.

Merkelnek tehát döntenie kell: a saját kormánya által képviselt, mára távolról sem egyeduralkodó nézet mellett áll ki minden áron, vagy pedig beáll a sorba, és Brüsszel kottája szerint támogatja az integráció elmélyítését. Előbbi minden korábbinál komolyabb mosolyhadjáratot igényel, utóbbi viszont annyira tűnik első látásra elképzelhetőnek, mint hogy a kancellár leváltja megszokott kosztümjét.