Pogátsa Zoltán: Ceausescu-terv Görögországnak

A nyolcvanas években a román kommunista diktátor, Nicolai Ceausescu úgy kívánta visszafizetni országa adósságát, hogy közben kivéreztette a társadalom erőforrásait. Ismert módon az eredmény teljes gazdasági és társadalmi összeomlás volt.

Hasonló történik most Görögországban. Ha valaha volt egyértelmű szakpolitikai kudarc, a 2010 utáni görög megszorítások eredménye az volt: a gazdasági kibocsájtás negyedével zuhant, az adósságállomány az épphogy kezelhető 110 százalékos GDP-arányos szint környékéről a kezelhetetlen 176-ra emelkedett, a munkanélküliség csaknem 30 százalékra, az ifjúsági munkanélküliség 60-ra nőtt, miközben elterjedté vált a szegénység.

Ugyanezen időszakban a társadalom gazdagabb felének adóterhe csupán 9 százalékkal nőtt, míg az alsó feléé 338 százalékkal. Mégis, a már így is térdre kényszerített görög társadalom újabb megszorítási hullám elé néz. Mindezt annak ellenére, hogy az Európai Uniónak meg van a saját hivatalos Európa2020 versenyképességi stratégiája, amely pont az ellenkezőt írja elő: a termelékenyég emelését a humán tőkébe való beruházáson keresztül. Nincs benne szó arról, hogy egy tagállam más megítélés alá esik csupán azért, mert rendkívül eladósodott. Sőt, ha valahol, akkor ilyen gazdaságok esetén van égető szükség az értékteremtő-képesség elősegítésére. A gyakorlatban azonban az EU saját hivatalos stratégiája elfelejtődött, a gyakorlatban ugyanúgy be lett tiltva, mint a Sziriza keynesiánus ihletettségű eredeti, úgynevezett Szaloniki Programja, amely nagy támogatottságot élvezett a globális közgazdasági szakma keynesiánus elitjétől.

Az unió hivatalos stratégiáját és formális intézményeit felülírta az euróövezeti pénzügyminiszterek tanácsa, az Eurogroup, ami – mint arra Janisz Varufakisz volt görög pénzügyminiszter is rámutatott egy interjúban –, egy informális konzultatív fórum, amelynek sem működési szabályzata, sem pedig hivatalos jegyzőkönyve nincs, és egyetlen gazdaságfilozófiát ismer csak el: az erőforrásokat kiszárító neoliberálist. Görögország Ceasusescu szellemiségének megfelelő új tervet kap.

Fontos, hogy megkülönböztessük meg a megszorításokat és a reformokat. A megszorítás azoknak a közösségi beruházások megvágását jelenti, amelyek életfontosságúak lennének a társadalmi értékteremtő képesség megalapozásához. Adóemelést jelent, ami önmagában még a neoliberális dogma szerint is csökkenti a versenyképességet. Bér- és nyugdíjcsökkentést jelent, amiből már az elmúlt években durva adagot kapott a görög társadalom, és amely a külső versenyképesség helyreállítása helyett csupán elszegényedéshez vezetett, illetve a kieső helyi kereslet miatt munkanélküliséghez.

A reform elvileg azt jelenti, hogy felszabadítjuk egy társadalom értékteremtő képességét. Ehhez vagy szűk keresztmetszetek megszüntetése kell, vagy hatékonyságelvű extra befektetések. A bürokrácia, a közigazgatás területén például egy átfogó, meritokratikus átalakítás, amely a kapacitások és kompetenciák részletes elemzésére épülne ezernyi szakpolitikai területen. Ilyen folyamat azonban nincs tervbe véve. A reform nem egyenlő a tervben foglalt munka(erő)piaci liberalizációval, ami egy neoliberális dogma, melyet sokan megkérdőjeleznek, többek között a Nobel-díjas Robert Solow. A reform nem jelenti az ágazati kollektív megállapodások betiltását, ahogy az a tervben benne foglaltatik, hiszen Észak- és Nyugat-Európa országaiban ez általános  gyakorlat. A reform nem jelenti a vasárnapi zárva tartás liberalizálását sem (ez is benne van a tervben), hiszen ez lehet szimpatikus vagy ellenszenves valakinek, de ennek eldöntése nemzeti hatáskör, és északabbi tagállamokban, így Németországban és Magyarországon is létező gyakorlat. És nem jelenti az olyan termékpiacok liberalizációját sem, amelyek Észak- és Nyugat-Európában szintén szabályozva vannak, Görögországon most mégis számon kérik (például taxik, gyógyszertárak).

Min fog Görögország keresztülmenni a következő években? Megemelik az éttermekre és a szigetek turizmusára kivetett áfát. Nehéz elképzelni, hogy ez hogyan javítaná Görögország meghatározó szektorának versenyképességét. A Sziriza kormány által „egyoldalúan”, a trojka – új nevükön intézmények – beleegyezése nélkül bevezetett intézkedéseket vissza kell fordítani. Ilyen például az elmúlt években ötven százalékkal csökkentett nyugdíjak miatt szenvedők közül a legszegényebbeknek juttatott szociális támogatások eltörlése, anélkül, hogy a trojka bármit tenne a nyugdíjrendszer fenntarthatósága érdekében, amelyet a megemelkedett munkanélküliség és a feketemunka veszélyeztet. A nyomorgó nyugdíjasok támogatásának megszüntetése semmilyen formában nem emeli a versenyképességet, ellenben keresletkiesést jelent a helyi gazdaságban.

A terv fenntartja a Sziriza által megváltoztatni kívánt rendkívül igazságtalan ingatlanadót, amely a 2009-es, válság előtti kiemelkedően magas ingatlanárakat veszi figyelembe az adóalap kiszámításakor ma is, és amelyet az elmúlt években néha visszamenőlegesen vetettek ki. A terv szintén eltörölné a Sziriza transzferárazásról szóló törvényét, amely csökkentette volna a transznacionális cégek határokon átnyúló adóoptimalizációjából származó költségvetési bevétel kiesést. Szinte már magától értetődő, hogy a trojkával kötött előző két megállapodásban egyetlen egyszer nem szerepelt az „offshore” kifejezés, a mostani tervezetben sincs semmi arról, hogy hogyan kívánják a masszív adóalap kiszivárgást megszüntetni az adóparadicsomokba. Szó van viszont a közszférában az elmúlt hónapokban visszavett alkalmazottak ismételt elbocsájtásáról, amely ismét csak szegénységhez és a helyi kereslet kieséséhez vezet majd.

A terv Ceausecu filozófiáját egészen új magasságokba emeli azáltal, hogy bevezeti a robotmegszorítás intézményét: amennyiben a hiánycél nem teljesül, automatikusan újabb kiadáscsökkentések lépnek ugyanis életbe. Márpedig a hiánycél nem fog teljesülni, hiszen maga a kormány is recessziót előidézőnek nevezte a tervezetet a parlamenti vitában.

Elvileg vannak beruházó elemei is a tervnek, ám csak akkor, ha a tervezett privatizációs bevételek realizálódnak. El kell adniuk ugyanis a családi ezüstöt (kikötők, vasút, stb.), méghozzá a válság által nyomott árszínvonalon. Még ezek után is a bevételek kezdeti része a bankok újrafeltőkésítésére költik majd el, ami azért vált szükségessé, mert az Európai Központi Bank politikai nyomásgyakorlás céljából megfojtotta a görög kereskedelmi bankrendszert – legalábbis az eurózóna vezető akadémiai kutatói, Charles Wyplosznak és Paul de Grauwe-nak véleménye szerint.

Akárcsak 2010 után, amikor az európai polgárokkal fizettették meg a német, francia és görög bankoknál felhalmozódott rossz adósság árát (a „görög mentőcsomagnak” nevezett hitelek 90 százaléka ugyanis köztudottan erre költődött, nem görög reformokra), most is a bankok élveznek elsőbbséget a reformokkal szemben. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján tudjuk, hogy a tervezett privatizáció töredéke fog csak megvalósulni, azaz a beruházásokra szánt pénz gyakorlatilag fikció.

Ugyanakkor Görögországot ismét megterhelik egy hatalmas új hitelcsomaggal, melynek nagy részére ismét csak nincs szüksége. Ezáltal az adósságszint a GDP 200 százaléka fölé emelkedik. Cserébe kapnak egy recessziót előidéző és fenntarthatatlan tervet, amelyben nem hisz sem a görög kormány, sem az IMF (ami szerint részleges adósságleírás nélkül fenntarthatatlan a terv), sem pedig Wolfgang Schauble német pénzügyminiszter. Görögország továbbra is kívül reked az EKB kötvényvásárlási programján, amely már az év eleje óta olcsó finanszírozási forrást biztosított volna a kormánynak, ha nem lettek volna a politikai megfontolások.

A megszorítások filozófiája szerint azok célja a befektetők bizalmának visszaszerzése. A valóságban pont az ellentéte történik. A valódi gazdasági valódi szereplői pontosan tudják, hogy versenyképességet növelő közösségi beruházások nélkül, a belső kereslet drasztikus csökkentése mellett nem érdemes most Görögországban új vállalkozásokat indítani.

A görög válság szappanopera tehát folytatódik: jövőre ugyanez, ugyanitt. Csak sokkal rosszabb helyzetben.