Mágikus gazdasági mutatók fogságában?

Ha mélyebben beleásunk a gazdasági folyamatokba, nincs olyan mutatószám, amellyel gyakrabban találkoznánk, mint a GDP, vagyis a bruttó hazai termék. Megtalálható a konvergenciaprogramban, a maastrichti szerződés kritériumaiban és számos más, a gazdaság állapotát bemutató elemzésben. Olykor a növekedés önálló mutatójaként vagy olyan adatként, amelyhez viszonyítani szokás a pénzügyi paramétereket.

A GDP számításában a területi elv érvényesül, vagyis a mérőszám az országhatáron belül előállított termékek és nyújtott szolgáltatások összesített értékét fejezi ki. A fogalom meghatározásából adódóan a mutató magában foglalja a külföldi vállalatok magyarországi teljesítményét is. A nemzetközi pénzügyi szervezetek országjelentésekben foglalt vizsgálódásai csakúgy, mint a politikusoknak a gazdasági teljesítményről szóló mindenkori megnyilvánulásai elsősorban a GDP adott időszakra vonatkozó és a jövőben várható alakulását veszik górcső alá. Ez nem csupán a pénzközpontú értékelések sajátja, hanem a hazánk szempontjából jelentős, az 1993-ban hatályba lépett maastrichti szerződésben foglalt és a Gazdasági és Monetáris Unióba való belépéshez meghatározott, úgynevezett konvergenciakritériumoknak való megfelelés követelménye is. Az erőfeszítéseknek folyamatosan arra kell irányulniuk, hogy az államháztartás hiánya ne haladja meg a GDP 3 százalékát, az államadósság pedig a GDP 60 százaléka alatt maradjon vagy csökkenjen. Jóllehet a maastrichti kritériumok sokak szerint már elavultak, de az EU még mindig ezekhez a szabályokhoz ragaszkodik.

A GDP tartalmának egy másik aspektusból való megközelítése az egy főre jutó gazdasági teljesítmény, amely az életszínvonal alakulását hivatott mérni. Erről rendszeresen országrangsorok készülnek, amelyek orientációs jelleggel nyújtanak tájékoztatást a jólét méréséről, figyelmen kívül hagyva azonban azt a tényt, hogy a GDP/fő mutató elfedi többek között az adott országban létező társadalmi egyenlőtlenségeket, a gazdaság szerkezetének visszásságait, holott azok érdemben befolyásolják az adott államban élő emberek közérzetét. Az elmúlt években például Magyarország egy főre jutó GDP-je vásárlóerő-paritáson számítva a válság kitörése után hosszú évekig nem került közelebb az uniós tagországokhoz, az első halvány reménysugár tavaly érkezett, amikor újraindult a konvergencia. A szegénység kapcsán azonban az egyenlőtlenségeknek az elmúlt években tapasztalt növekedése után egyelőre nem érkeztek megnyugtató hírek.

Napjainkban a gazdasági növekedés önmagában akár veszélyes tendenciák jelzőszáma is lehet, mind az egyes nemzetállamok keretein belül, mind pedig a globalizáció eredményeként. Aggályosnak tekinthetjük, ha egy ország GDP-je azért nő, mert növekszik a bűnözés, és ezért a polgárok többet költenek javaik védelmére, de ugyancsak aggodalomra adhat okot, hogy a növekedéshez hozzájárul olyan nemkívánatos tevékenységekből származó jövedelem is, mint a feketegazdaság, a pénzmosás, a korrupció, a csempészet vagy a kábítószer-kereskedelem.

Azon túl, hogy az egy főre jutó GDP-mutató alkalmassága a szegényebb és a gazdagabb országok közötti életszínvonal-beli különbségek összevetésére legalábbis megkérdőjelezhető, nyugtalanító az a helyzet is, hogy a növekedési rátához köthető jelzőszámok kiválóan felhasználhatók a gazdasági adatok „kozmetikázására” is. Elég, ha a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások államosítására gondolunk, amelyet a GDP-arányos államadósság csökkentésének érdekében hajtottak végre. Bár az elképzelés – amint az később be is bizonyosodott – rövidlátó gondolkodásnak bizonyult.
Az intézkedés különösen azért volt népszerűtlen, mert amellett, hogy a leendő nyugdíjasok megélhetésének perspektíváját veszélyeztette, nem vette figyelembe, hogy a költségvetési bevételek ilyen módon való gyarapítása szembemegy az öngondoskodásra buzdító szlogenekkel.
Kétségtelen: más mutatószámrendszerek is léteznek, amelyeket a különböző társadalomtudományi kutatóintézetek dolgoztak ki, és a szociológiai szempontok figyelembevételének irányába tolódnak el. Ilyen a várható élettartam, az egészségügyi viszonyok vagy az iskolázottság szintje. Ezek valamelyest megváltoztatják ugyan az országrangsorokat, de általában itt is a gazdaságilag fejlett államok vezetnek. A jólét mérésére szolgáló egyéb alternatív mérőszámok között érdemes említeni a jövedelemmel kapcsolatos adatokat közvetlenül nem felhasználó elégedettségi indexeket, amelyek jobbára szubjektív elemekre építkeznek (például az emberek közérzete). Az ilyen jellegű mérőszámok filozófiája azt kívánja demonstrálni, hogy a vagyonnak korlátozó hatása is lehet az emberre.

Összességében a statisztikai adatforrások hitelessége, a visszamenőleges módosítás lehetősége, a hasonló információhalmazok szakértők általi eltérő magyarázata kétségtelenül helyt ad azoknak a polémiáknak, amelyekkel naponta találkozhatunk a hírműsorokban. Messze van még az idő, amikor boldogságindexeket számolhatunk, és hazánkat előkelő helyen láthatjuk az országrangsorokban. Mégis, ha megpróbálok optimista lenni, akkor azt gondolom, hogy Matolcsy György még nemzetgazdasági miniszterként talán nem véletlenül használta egyszer a „jólét” mellett a „jóllét” kifejezést is. Az általa felvázolt „nyer-nyer” kimenetelű játszmák lehetőségével bizonyára nem mindenki ért egyet – különösen nem a közműcégek –, de a GDP-n túl a társadalom számára fontos mutatószámrendszer alkalmazásának előszobáját is jelezheti. Egy új rendszerben talán a politikusok is jobban figyelnének arra, hogy a társadalom nagy része valóban profitáljon a növekedésből.