Makroretro: a pénzügyi jelzőbetűk hitelképessége

Még télen kilátásba helyezte a Moody’s Magyarország adósbesorolásának felülvizsgálatát, júliusban mégsem tette ezt meg.

A hitelminősítő egy sort sem írt arról, miként látja a magyar gazdaság helyzetét idén nyáron. Komoly csalódást okozott ezzel az érintettek körében, és tulajdonképpen egyben egy állam népessége számára is. Ugyanakkor a hitelminősítő ügynökség elvégezte és július első napjaiban közzétette a görög állampapírokra vonatkozó besorolását, egészen szánalmas kategóriát jelölve ki a számukra. Egyszer tehát megejtette a minősítést, máskor pedig mintha rámozdult volna az akcióra, de aztán ejtette az ötletet.

Amikor a 2008-as válság után a hitelminősítést végző „hármak” (a Moody’s, a Standard & Poor’s és a Fitch) hideget-meleget kaptak, amiért a közgazdászokkal együtt úgymond nem látták előre a gyászos fejleményeket, a korabeli magyarázkodások között szerepelt az is: ők nem előrejelzéseket adnak, mindössze közvetítik a pénzügyi piacok hangulatát. Ezek szerint a közelmúltban a magyar állampapírok kapcsán a piacokon előbb uralkodott valamilyen hangulat, aztán szertefoszlott. Olyasmi, hogy „semmilyen hangulat”, aligha létezik. Mégis, mi alapján döntenek – vagy halasztanak el lépéseket – az ügynökségek?

A hitelminősítő cégek tevékenységét áthatja a statisztika. Kezdve létrejöttükkel, mindhármat pénzügyi statisztikusoknak nevezett értékpapír-szakértők alapították 1913 és 1924 között, és a Standard Statistics a Poorral kötött frigyéig nevében viselte mesterségének címerét.

A név kötelez, ezért 1975 óta az Egyesült Államokban a három hitelminősítő hivatalos megnevezése így hangzik: Nationally Recognized Statistical Rating Organizations (Országosan Elismert Statisztikai Minősítő Szervezet). Az ok kézenfekvő: a tőzsdefelügyelet részévé tette a cégeket a bankok kötelező tőkefedezeti mutatóját előíró jogszabálynak; a bankok nem kötelesek készpénzben tartani tartalékaikat, megtehetik megbízható kötvények és egyéb pénzügyi „termékek” formájában is, ha azok eléggé megbízhatóak – a megbízhatóságot pedig épp a hitelminősítés garantálja.

Egyértelmű, hogy az értékpapírok hitelképességét megítélő intézmények hitelességét a statisztikai adatok támasztják alá. A rangsorolás kezdetei a kötvényekre nyúlnak vissza, a vállalatok esetében nyilván inkább a cégek gazdálkodására vonatkozó adatok a mértékadók.

Állampapíroknál ezzel szemben a makrogazdasági statisztikák adják meg az elemzések alapját, csak ezt követi a modellek alkalmazása (mint akár a kockázatok mérlegelésére kidolgozott Monte Carlo elnevezésű eljárás), a szakértői mérlegelések. És bár az egyes ügynökségek elemzéseinek műhelytitkairól keveset tudni, mióta az 1920-as években New Yorkot elárasztották a külföldi állampapírok, az országkockázatok felmérésében mindegyiküknél hagyományosan szerepelnek a növekedésre, az inflációra, az államháztartás helyzetére és a fizetési mérlegre vonatkozó adatok (vagy ennek megfelelői). Amióta a besorolás áttekinthetősége végett John Knowles Fitch 1924-ben a jelzőszámokat AAA-tól D-ig terjedő jelzőbetűkben foglalta össze, az érintettek ezeknek a segítségével közlik elemzésük végeredményét a nagyvilággal.

Még az 1994–95. évi mexikói „tequilakrízist” követően a Nemzetközi Valutaalap (IMF) javasolta, hogy a nagy pénzügyi megrázkódtatások elkerülésének érdekében a tagállamok statisztikai intézményei rögzítsék jó előre, az év melyik napján mely makrogazdasági adatok fognak napvilágot látni. (A nemzeti büszkeség mondathatná: a kezdeményezéshez az első körben csatlakozó 18 tagállam szervezetei között magyar színekben jelen volt a KSH is, de akkor rejtve maradna az érintettség, vagyis hogy a „tequila” az összes feltörekvő piacra beszivárgott.) Tájékoztatási naptárak születtek világszerte, a kilencvenes évek végétől általában legalább egy fél évre előre tudható, hogy melyik makroadat mikor jelenik meg.
Az időzítés válságok idején felértékelődik.

Amikor lecsap a krízis, az érintett országok kormányai mentőcsomagokat dolgoznak ki. Megvalósításuk közben a stabilizáláson fáradozók sikerét erősen befolyásolja a hitelminősítők országértékelése. Ha lecsúsznak a rangsorban (azaz romlik a hitelminősítésük), azzal egy csapásra csökkennek esélyeik a kilábalásra. A hitelminősítők tevékenységének ezt a következményét Írországtól Portugálián át Görögországig sokan zokon vették az elmúlt években, persze az átláthatatlanság felpanaszolásával együtt.

Az általános bírálatok hatására az EU előbb saját hitelminősítő felállításának gondolatával kacérkodott, majd szelídebben folytatta, arra jutott, esetleg felfüggeszthetik a besorolás érvényét. Ebből végül nem lett semmi, de az unió illetékeseinek kreativitásából annyira futotta, hogy a besorolások kihirdetését (legalább „békeidőben”, amikor nem áll a bál) közzétételi naptárhoz kössék.

Igaz, az IMF csak a statisztikai hivataloknál szorgalmazhatott ilyesmit, holott meglehet, a forró pénzek mozgásának még nagyobb a tétje, mint egyes makrogazdasági adatokénak, amelyek megszorítások idején is az adófizetők pénzén keletkeznek. Ha a hitelminősítők eljárása nem is méltánytalan, de a kölcsönösségnek még a látszatát is nélkülözi. Igazodva az értékpapírok tulajdonosaira vonatkozó tőzsdei bölcsességhez: vásárolni pletykák, eladni tények hatására kell. Kivételt képeznek a tényekből az országkockázatokra levont következtetések.