Mi a baj Piketty két „alaptörvényével”?

Thomas Piketty A tőke a 21. században című, idén magyar nyelven is megjelent könyvében a kapitalizmust leíró két alapvető törvény közül az első olyan számviteli azonosság, amely nem csak a kapitalizmusra igaz, ezért problémás alaptörvényként aposztrofálni, míg a második a valóságtól csak nagyon elrugaszkodott esetben alkalmazható. Ebből kifolyólag a könyvben bemutatott előrejelzések sok sebből véreznek, igaz, a felvetett problémák valósak.

Az egyenlőtlenség kutatása a közgazdászszakma homlokterébe került az elmúlt időszakban, részben Piketty és kollégái munkájának köszönhetően. A téma iránt a szélesebb közvélemény is rendkívüli érdeklődést mutat, ezért a könyv hamar bestsellerré vált. Olyan emberek is forgatják a kiadványt, akik korábban nem sok közgazdasági könyvet olvastak, ezért úgy gondolom, a szakma felelőssége, hogy kritikai szemmel, alaposan szemügyre vegyük a monográfiát. Ha pedig így teszünk, akkor rendkívül sok pontatlanságra, problémára, néhol egyenesen hibára bukkanhatunk.

A teljesség igénye nélkül most csak a két alaptörvénnyel kapcsolatos problémákat ismertetem, vélhetően azokat sem teljes körűen. Az olyan fogalmi, közgazdasági, módszertani zavarokat, mint a vagyon-tőke közötti differencia, a reál- és nominális kamat, a termelési függvény kifejezetten perverz alakja vagy a Marx által állítólagosan feltárt időbeli inkonzisztencia, nem érintem. A politikailag fűtött jelzőkre, mint a „burzsoá” közgazdászok vagy a „kövér szelvényvagdosók”, sem térek ki.

Piketty éppen azokat a nemzeti számlák rendszere óta ismert tendenciákat kérdőjelezi meg, amelyeket először a magyar származású Káldor Miklós vetett papírra a 60-as évek elején. A francia szerző számításai szerint a jövedelemarányos tőkeállomány, valamint az ahhoz kapcsolódó jövedelmek GDP-hez mért aránya nem állandó, ahogy ezt korábbi elemzések találták, hanem U alakú görbét követ (először magas, a 20. század elején csökkent, majd az 50-es évektől ismét emelkedik). Fontos, hogy az U alak létezését nem lehet igazolni korrekt statisztikai tesztekkel a tőkejövedelmek GDP-hez mért aránya esetén a Piketty által használt adatokon sem, a szerző azonban „okulárisan” belelátja azokat az idősorokba. Hogy ez mennyire korrekt, azt döntse el az olvasó.

Hogy állításait igazolja, Piketty feltárja a kapitalizmus két „alapvető törvényét”. Az első törvény meghatározza, hogy a tőke/GDP és a kamatláb függvényében mekkora a tőkejövedelmek részaránya az összes jövedelemből. Csak az a baj van vele, hogy az első alaptörvény nemcsak kapitalista rendszerekre jellemző, hanem más gazdaságok, országok esetében is fennáll. Nehéz tehát a kapitalizmus alaptörvényének aposztrofálni, bár ez csak szemantikai kérdés.

A nagyobb baj a második „alaptörvénnyel” van, amely szerint a tőke GDP-hez mért aránya hosszú távon megegyezik a nettó megtakarítási/beruházási ráta és a növekedés hányadosával. A képlet, bár számszakilag megállja a helyét, azzal a feltevéssel él, hogy a nettó megtakarítás időben állandó. Figyelembe kell azonban venni, hogy a nettó megtakarítási ráta függvényszerű kapcsolatban van a tőke/GDP-aránnyal: mivel a tőke/GDP-arány és az amortizációs ráta határozza meg, mekkora lesz a különbség a GDP-arányos nettó és a bruttó megtakarítás között. Minél nagyobb a tőke/GDP-arány, annál nagyobb összeget kell a tőke pótlására fordítani.

A fejlett országokban – a sokkok és szintugrások ellenére – inkább a bruttó megtakarítási ráta tekinthető stabilnak. Éppen ezért a nettó megtakarítási ráta folyamatosan csökkent az elmúlt évtizedekben, ahogy a tőkeállomány emelkedett. Ezt a trendet teljes egészében negligálja a szerző a számításai során, miközben az eredményekre nagyon jelentős hatása van.
Ha Pikettyhez hasonlóan a nettó megtakarítási rátát állandónak tételeznénk fel – teszem hozzá, tévesen –, akkor a könyvben felvázolt gazdasági lassulás irreálisan magas bruttó megtakarítást eredményezne (40-50 százalékos szintet a fejlett gazdaságokban).

Olyan magasat, amelyre nem nagyon volt példa az elmúlt évszázadokban. Ráadásul a bruttó megtakarítások a legfrissebb elemzések tükrében pozitív és szignifikáns kapcsolatot mutatnak a GDP növekedésével, ezért a gazdasági lassulással a bruttó megtakarítási ráta nem fog az egekbe szökni, ahogy ezt a szerző implicit feltételezi, hanem várhatóan mérséklődik. A feltevések, amelyekre Piketty a markáns következtetéseit alapozza, nem tekinthetők kellően robusztusnak, sőt sok esetben korrektnek sem, ez pedig alapvetően ássa alá a szerző fő mondanivalóját, előrejelzéseit. Nagy kár, mivel ez a könyv sok olvasóhoz eljutott, az egyenlőtlenség problematikája pedig fontos társadalmi, annak csökkentése, kezelése pedig szakmai kérdés.