Thomas Piketty A tőke a 21. században című, idén magyar nyelven is megjelent könyvében a kapitalizmust leíró két alapvető törvény közül az első olyan számviteli azonosság, amely nem csak a kapitalizmusra igaz, ezért problémás alaptörvényként aposztrofálni, míg a második a valóságtól csak nagyon elrugaszkodott esetben alkalmazható. Ebből kifolyólag a könyvben bemutatott előrejelzések sok sebből véreznek, igaz, a felvetett problémák valósak.
Az egyenlőtlenség kutatása a közgazdászszakma homlokterébe került az elmúlt időszakban, részben Piketty és kollégái munkájának köszönhetően. A téma iránt a szélesebb közvélemény is rendkívüli érdeklődést mutat, ezért a könyv hamar bestsellerré vált. Olyan emberek is forgatják a kiadványt, akik korábban nem sok közgazdasági könyvet olvastak, ezért úgy gondolom, a szakma felelőssége, hogy kritikai szemmel, alaposan szemügyre vegyük a monográfiát. Ha pedig így teszünk, akkor rendkívül sok pontatlanságra, problémára, néhol egyenesen hibára bukkanhatunk.
A teljesség igénye nélkül most csak a két alaptörvénnyel kapcsolatos problémákat ismertetem, vélhetően azokat sem teljes körűen. Az olyan fogalmi, közgazdasági, módszertani zavarokat, mint a vagyon-tőke közötti differencia, a reál- és nominális kamat, a termelési függvény kifejezetten perverz alakja vagy a Marx által állítólagosan feltárt időbeli inkonzisztencia, nem érintem. A politikailag fűtött jelzőkre, mint a „burzsoá” közgazdászok vagy a „kövér szelvényvagdosók”, sem térek ki.
Piketty éppen azokat a nemzeti számlák rendszere óta ismert tendenciákat kérdőjelezi meg, amelyeket először a magyar származású Káldor Miklós vetett papírra a 60-as évek elején. A francia szerző számításai szerint a jövedelemarányos tőkeállomány, valamint az ahhoz kapcsolódó jövedelmek GDP-hez mért aránya nem állandó, ahogy ezt korábbi elemzések találták, hanem U alakú görbét követ (először magas, a 20. század elején csökkent, majd az 50-es évektől ismét emelkedik). Fontos, hogy az U alak létezését nem lehet igazolni korrekt statisztikai tesztekkel a tőkejövedelmek GDP-hez mért aránya esetén a Piketty által használt adatokon sem, a szerző azonban „okulárisan” belelátja azokat az idősorokba. Hogy ez mennyire korrekt, azt döntse el az olvasó.
Hogy állításait igazolja, Piketty feltárja a kapitalizmus két „alapvető törvényét”. Az első törvény meghatározza, hogy a tőke/GDP és a kamatláb függvényében mekkora a tőkejövedelmek részaránya az összes jövedelemből. Csak az a baj van vele, hogy az első alaptörvény nemcsak kapitalista rendszerekre jellemző, hanem más gazdaságok, országok esetében is fennáll. Nehéz tehát a kapitalizmus alaptörvényének aposztrofálni, bár ez csak szemantikai kérdés.
A nagyobb baj a második „alaptörvénnyel” van, amely szerint a tőke GDP-hez mért aránya hosszú távon megegyezik a nettó megtakarítási/beruházási ráta és a növekedés hányadosával. A képlet, bár számszakilag megállja a helyét, azzal a feltevéssel él, hogy a nettó megtakarítás időben állandó. Figyelembe kell azonban venni, hogy a nettó megtakarítási ráta függvényszerű kapcsolatban van a tőke/GDP-aránnyal: mivel a tőke/GDP-arány és az amortizációs ráta határozza meg, mekkora lesz a különbség a GDP-arányos nettó és a bruttó megtakarítás között. Minél nagyobb a tőke/GDP-arány, annál nagyobb összeget kell a tőke pótlására fordítani.
A fejlett országokban – a sokkok és szintugrások ellenére – inkább a bruttó megtakarítási ráta tekinthető stabilnak. Éppen ezért a nettó megtakarítási ráta folyamatosan csökkent az elmúlt évtizedekben, ahogy a tőkeállomány emelkedett. Ezt a trendet teljes egészében negligálja a szerző a számításai során, miközben az eredményekre nagyon jelentős hatása van.
Ha Pikettyhez hasonlóan a nettó megtakarítási rátát állandónak tételeznénk fel – teszem hozzá, tévesen –, akkor a könyvben felvázolt gazdasági lassulás irreálisan magas bruttó megtakarítást eredményezne (40-50 százalékos szintet a fejlett gazdaságokban).
Olyan magasat, amelyre nem nagyon volt példa az elmúlt évszázadokban. Ráadásul a bruttó megtakarítások a legfrissebb elemzések tükrében pozitív és szignifikáns kapcsolatot mutatnak a GDP növekedésével, ezért a gazdasági lassulással a bruttó megtakarítási ráta nem fog az egekbe szökni, ahogy ezt a szerző implicit feltételezi, hanem várhatóan mérséklődik. A feltevések, amelyekre Piketty a markáns következtetéseit alapozza, nem tekinthetők kellően robusztusnak, sőt sok esetben korrektnek sem, ez pedig alapvetően ássa alá a szerző fő mondanivalóját, előrejelzéseit. Nagy kár, mivel ez a könyv sok olvasóhoz eljutott, az egyenlőtlenség problematikája pedig fontos társadalmi, annak csökkentése, kezelése pedig szakmai kérdés.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.