Bod Péter Ákos: A közepes fejlettség kínjai

Valljuk be, keveset tudunk a távoli Kínáról, gazdaságáról, sajátos fejlődési útjáról. Így aztán a kínai tőzsdék nyár végi nagy zuhanása és a gazdasági növekedési ütem mérséklődése sokféle magyarázatot szült. Volt ezek között kárörvendő, de globális visszaeséssel riogató is. Más csupán technikai korrekciónak tartja a túlhajtott tőzsdeindexek visszaesését, megint más szerint a növekedési ütemet erőltető gazdaságpolitika csődjéről van szó. Sőt, még az orbáni átok újabb áldozataként is hallottam aposztrofálni a kínai rezsimet. (Mubarak egyiptomi elnöknek vagy a grúz Szaakasvilinek nem hozott szerencsét az orbáni támogatás, de a keleti nyitás meghirdetését követően nem sokkal az orosz gazdaság addigi szárnyalása is véget ért – mi persze tudjuk, hogy az utóbbi mögött az olajárak nagy méretű és tartósnak ígérkező esése állt.)

Az elemzők szerint Kínában a hosszú éveken át folytatott túlzott beruházási aktivitás nyomán kolosszális méretű kapacitásfelesleg jött létre néhány szektorban (acélipar, építőanyag-ipar), ami egy monetizált gazdaságban a nem teljesítő bankhitelek növekvő állományát is magával vonja. Az pedig nem sok jót ígér a következő időszakra nézve. Figyelemre méltó, hogy az erőforrások rossz allokálásában nemcsak a mennyiségi növekedést hajszoló, hagyományos tervgazdaság képes extrém végletekig eljutni (lásd a „vas és acél országának” egykori magyar esetét), de a piaci eszközöket alkalmazó rendszer is. Sőt, az utóbbiban még nagyobbra fújódhat a buborék, hiszen itt nem a növekedést erőltető tervközpont és a húzódozó (állami) vállalatok közötti tervalku eredője a „túlberuházás”, hanem az egyre növekvő profitok bűvöletében élő állami és magánbefektetők döntéseiből ered a kolosszális aránytalanság.

Van azonban az egész kínai jelenségcsokornak egy általánosabb magyarázó kerete, és ez a közepes fejlettség csapdája elnevezés alatt vonult be a közgazdasági, gazdaságpolitikai szakirodalomba. Valójában éppen a kínai gazdaság növekedési ütemének már néhány éve prognosztizálható csökkenése irányította a figyelmet az ügyre. De nekünk is releváns a problémafelvetés, amely szerint egy adott gazdasági fejlettségi szintre eljutó ország könnyen olyan helyzetbe jut, amelyből igen nehéz magasabb osztályba kerülni. Az adott ország már nem elég olcsó bérű ahhoz, hogy máshonnan átvett (kapott vagy lemásolt) technológia mellett versenyképes legyen a külpiacokon, de nem elég fejlett és gazdag ahhoz sem, hogy előnyös feltételekkel vegyen részt a nemzetközi értékláncban. Az imitálást az innoválásnak kellene felváltania, de ezt könnyebb kijelenteni, mint megvalósítani. Az újító erők kibontakozása azonban sajátos társadalmi ösztönzőket, intézményi kereteket feltételez: a „népi demokrácia” mint társadalmi rezsim viszont jobb az imitáló modell működtetésében, mint az innovációban.

A mese azonban rólunk is szól. Nemcsak a magyar ügyről: egész térségünk már lassan maga mögött hagyja az importált tőke és a helyi olcsó, de képzett munkaerő kombinációjára épülő fejlődési szakaszt, de még nem nagyon látszik a következő szakasz elérésének menetrendje. A gazdaságpolitikai vezetés nálunk most a termelési és exportadatokon gyorsan javító termelő iparágak (járműipar, elektronikai ipar) letelepedését támogatja nagy erőkkel, ám éppen ezeknek az ágazatoknak a túlsúlya jellemzi a közepes fejlettségi szintbe beleragadt országokat. A szolgáltató ágazatok nagy részében jobbak lennének a termelékenységnövekedési esélyeink, ráadásul a szolgáltatások globális bővülési üteme meghaladja a termékpiacok dinamikáját. A nagyobb hozzáadott értékű szolgáltatások azonban magas képzettségi szintet feltételeznek, az innovációt támogató légkörhöz autonóm egyetemek kellenek. Rövid távon még hozhat valamit egy újabb összeszerelő üzem megjelenése, de csupán ilyen fejlesztésekkel a tapasztalatok szerint nem lehet feljebb jutni a közepes fejlettségi kategóriából. Fel van adva a lecke Kínának. Meg nekünk is, az itteni viszonyaink között.