Menekültáradat: Az európai növekedés új alapja?

Aki hosszú távú gazdasági növekedést szeretne, nem kell mást tennie, mint a munkaerő bővítésére, a tőke növelésére és a technikai fejlődésre koncentrálnia. Robert Solow szerint a gazdaság hosszú távú növekedését ezek a tényezők határozzák meg, a neoklasszikus modell pedig Nobel-díjat ért számára. Ugyan a népesség növekedésével párhuzamosan emelni kell a megtakarításokat is, de hosszú távon javul az életszínvonal.

A migránsokban (menekültekben/bevándorlókban) most sok közgazdász látja a hosszú távú növekedés alapjait Európában. Az elöregedő és éppen növekedési problémákkal küzdő kontinensnek jót tehet az érkezésük, ráadásul a népességcsökkenést is egy csapásra meg lehetne állítani – de legalábbis lassulhatna a folyamat.

Noha Solow elmélete valóban fontos mérföldkő volt a közgazdaság-tudományban, de ha tényleg ilyen egyszerű lenne a helyzet, akkor most minden bizonnyal nem azon aggódnának a legtöbb európai országban, hogy mit kezdjenek a – leginkább Nyugat-Európába készülő – migránsokkal, hanem versenyeznének értük. Hiszen valóban nem sokszor adódik olyan alkalom még évszázadok alatt sem, amikor egy pillanat alatt megfordítható a demográfiai trend egy országban. A politikusok persze nagyrészt nem úgy értékelik ezt a folyamatot, mint egy történelmi lehetőséget. A közgazdasági érvek talán sokak fejében meg sem fordulnak, pedig a neoklasszikus elmélet szerint minden bizonnyal rossz döntést hozhatnak azok, akik nem szeretnék a menekültekkel (vagy éppen bevándorlókkal) pótolni a csökkenő népességet, és tompítani az elöregedés hatását.

A neoklasszikus tanításokat meghaladó növekedéselméletek szerint azonban nem olyan egyszerű a képlet, mint régen. Az új intézményi közgazdaságtan egyik meghatározó képviselője, a Nobel-díjas Douglass North már azt is látta, hogy a tőkén és a munkán kívül más tényezők is fontos szerepet játszanak a gazdasági növekedésben. Az új intézményi közgazdaságtan képviselői úgy találták, hogy a társadalom szerkezete, a kultúra, a szokások, a normák, az emberek viselkedése is hatással van a hosszú távú növekedésre. A szintén Nobel-díjas Oliver Williamson úgy látta, hogy az intézményi környezet legelső szintjén (amely 100–1000 év alatt változik) a beágyazottság áll, ahova a szokások, a vallás, a tradíciók és a normák tartoznak. Minden más gyorsabban változik: a „játékszabályok”, a törvények vagy a kormányzati struktúra.

A közgazdasági modelleket nem lehet kárhoztatni a leegyszerűsítésekért, egy dolog azonban nem vitás: az intézményi feltételek és környezet köszönő viszonyban sincs az európaival azokban az országokban, ahonnan a legtöbb menekült és bevándorló most érkezik. Így nagy hiba lenne néhány másik migrációs hullámmal összehasonlítani a mostani esetet. Nem tudom, hogy a most Európába érkező emberek képesek-e néhány év vagy évtized alatt integrálódni a választott társadalmukba. Biztos vannak, akik igen, de lesznek olyanok is, akik nem. Utóbbira utalnak például a tíz évvel ezelőtti Párizsban és több francia nagyvárosban látott zavargások, vagy az, hogy kutatások szerint a második-harmadik generációs bevándorlók könnyebben radikalizálódnak, akik az európai értékek helyett a szélsőséges nézetek felé fordulhatnak.

Az elmúlt évtizedekben más kultúrákból és földrészekről érkező migránsok integrációja egyelőre azt mutatja, hogy a beilleszkedési folyamat legalábbis korlátozottan sikeres Európában. A migránsok érkezését felelőtlenség ahhoz hasonlítani, amikor magyarok (vagy kelet-európaiak) mennek Angliába dolgozni, hiszen a hasonlat egyik eleme sem stimmel a vándorláson kívül. Most arról van szó, hogy az európaitól teljesen eltérő kultúrában, intézményrendszer keretei között született vagy felnőtt embereket kellene tömegesen befogadni, integrálni, és utódjaikat európaivá tenni.

Nagyon szeretném azt gondolni, hogy a most érkező menekültek befogadása és integrációja egy sikersztori lesz. Szeretném azt is hinni, hogy érdemi társadalmi és gazdasági haszonnal jár, az utóbbi egy-két évtized tapasztalatai alapján ez azonban legalábbis kétséges. Az elmúlt egy hónapban az EU-ban látott széthúzás pedig különösen nem azt támasztja alá, hogy Európa győztesként jöhet ki a történetből. Mert sajnos az EU ma sokkal kevesebb annál, mint amit sokan gondolnak róla.