Az utolsó esély

A rendszerváltás utáni harmadik nagy növekedési sztori végéhez közeledik a magyar gazdaság. A W alakú válságot magunk mögött tudtuk hagyni 2013-ban, és úgy állt dinamikus növekedési pályára az ország, hogy a kormány sikeresen gyorsította fel az uniós források lehívását. Ebben a kabinet szerint a pályázati intézményrendszer átalakítása is szerepet játszott, ami az uniós költségvetési ciklus végéhez közeledve nem kis eredmény. A ciklus azonban idén lezárul, így a mostani gazdasági növekedés egyik legfőbb forrása elapad, miután a 2014–2020-as pénzek jövőre még nem fognak ömleni az országba.

Most is abban bízunk, hogy a növekedés fő forrásai a jövőben is a külföldi pénzek lesznek. Nem volt ez másképp az elmúlt két és fél évtizedben sem: a rendszerváltás utáni években a külföldi működő tőke bezúdulása jelentette a gazdasági növekedés hajtóerejét, ennek lassú elapadása után pedig az eladósodásból tudott bővülni a gazdaság. Utóbbinak azonban nagyon komoly növekedési áldozatai voltak.

Úgy tűnik, a három nagy növekedési ciklusból kettő sikertörténetnek mondható, ami nem is rossz arány. A multinacionális vállalatok nagyberuházásaiból és az uniós forrásokra támaszkodó felzárkózásból sokat profitált az ország. Az azonban mégis baljós jel, hogy a potenciális gazdasági növekedés mégsem állt helyre, és meg sem közelíti a régiós versenytársakét. Mindez nemcsak annak az eredménye, hogy az elmúlt években alig volt vállalati beruházás, hanem annak is, hogy az uniós forrásokat jobban és célzottabban is felhasználhattuk volna.

Most mégis kapunk egy újabb esélyt, hogy megteremtsük a versenyképes és stabil gazdaság alapjait. És megint a külföldi tőke segíthet bennünket ebben. A következő hétéves uniós ciklusban annyi forrást kap az ország, amennyiről sokan nem is álmodtak. Egy dolgot azonban nem felejthetünk el: minden bizonnyal ez lesz az utolsó esély a felzárkózásra, amelyet külföldről kapunk.