Mellár Tamás: Tud-e gyorsítani a kormány?

Az elmúlt hat negyedév rendre 3 százalék feletti gazdasági növekedése megtörni látszik a legújabb adatok tükrében. Az idei második negyedévben a GDP növekedési üteme már csak 2,7 százalék volt. Vajon ez csak egy átmeneti kilengés, vagy pedig egy tartós lassulási trend vette kezdetét? Biztosat senki nem tudhat a jövő történéseivel kapcsolatban.

Mindenesetre az sokatmondó, hogy kormányzati körökből is egyre gyakrabban hangzanak el aggodalmak a növekedés lassulásával kapcsolatban, illetve fogalmazódnak meg intézkedési tervek a gazdaság élénkítésének vonatkozásában. Úgy tűnik, hogy azoknak a szakértőknek lett igazuk, akik a magas növekedési ütemet nem mélyreható szerkezeti átalakulásnak, hanem egyedi tényezők (EU-s források bevonása vagy a járműipari export) hatásának tudták be. Az ideiglenes növekedési források elapadása után most az a nagy kérdés, hogy vajon a gazdaságpolitika meg tudja-e állítani a lassulást, és akár hosszabb távon is a 3 százalékos növekedési pályán tartani a magyar gazdaságot.

Nézzük először a fiskális politika lehetőségeit. Az elmúlt évek jelentős állami infrastrukturális beruházásai és az ezekhez kapcsolódó fejlesztési programok jelentős gazdaságélénkítő hatást fejtettek ki, sőt számottevő multiplikátorhatásuk is volt, mivel főként a hazai vállalkozásoknak adtak lehetőséget a zömében építőipari jellegű állami megrendelések.

A beruházások elkészülte után azonban már nem számíthatunk további pozitív hatásokra, mert ezek nem termelőberuházások voltak, tehát nem fogják bővíteni a termelőtőke állományát (következésképpen nem emelik a potenciális kibocsátás szintjét sem), ugyanakkor a költségvetés számára addicionális költségeket okoz a fenntartásuk és működtetésük. Újabb nagy állami beruházási hullám a következő egy-két évben nem várható, mert az állam nem tudja pótolni a kimaradó EU-forrásokat, hiszen a költségvetés már így is nagyon kifeszített, jelentős többletforrásokat nem nagyon lehet találni a gazdaságélénkítésre.

A maastrichti 3 százalékos deficitküszöböt pedig – az elmúlt évek tapasztalatai szerint – nem fogja áthágni a kormány. A költségvetés bevételi oldalán sincs komoly mozgástér, radikális köztehercsökkentés szóba sem jöhet. Az szja 1 százalékpontos csökkentése pedig sokkal inkább szimbolikus jellegű akció, mintsem gazdaságélénkítő eszköz, csekély mértéke és közvetett jellege okán jelentős ösztönző hatást várhatóan nem fog kifejteni.

Sokkal nagyobb potenciális lehetőségei vannak viszont a monetáris politikának a gazdaságélénkítés területén. Erre van is kormányzati szándék, mert egyre inkább az látszik, hogy az Orbán-kormány, szakítva a korábbi szocialista–liberális kormányok gazdaságpolitikai mixével, a „laza költségvetési és szigorú monetáris politika” kombinációval, ennek éppen ellenkezőjét valósítják meg, a „szigorú költségvetési és laza monetáris politika” egyvelegét. A példátlan mértékben lecsökkentett jegybanki alapkamat és a könnyen hozzáférhető, olcsó hitelek politikája (a növekedési hitelprogram) azt jelzi, hogy a pénzügyek irányítói letették a garast a monetáris élénkítés mellett. A beindított monetáris élénkítési program eddig még nem hozott számottevő eredményeket. Ezt nemcsak az eltelt idő rövidsége magyarázza, hanem sok más tényező is.

Minden bizonnyal a legfontosabb az, hogy nem lehet megspórolni a gazdasági szerkezet radikális átalakítását. A korszerűtlen, elavult technológiával működő, gyenge hatékonyságú, alacsony hozzáadott értéket termelő, nem versenyképes hazai tulajdontöbbségű vállalkozások kínálati rugalmassága igen alacsony. Ez praktikusan azt jelenti, hogy jelentős termelésfelfutásra ebben a szektorban csak akkor lehet számítani, ha rendkívül nagymértékű élénkítés valósul meg. Az élénkítéshez szükséges nagymértékű monetáris lazítás azonban magában hordozza a „túllövés”, a buborék kialakulásának lehetőségét, amely aztán egy erőteljesebb külső sokk hatására kipukkanhat. Az irreálisan alacsony kamatlábak mellett elindított alacsony hatékonyságú magánberuházások azonnal bajba kerülnek, ha a kamatlábak elkezdenek emelkedni. Szerencsére ilyen túllövési helyzet még nincs kialakulóban, mert az alacsony kamatok hatására sem indult el a beruházási boom.

A népi bölcsesség szerint könnyű a lovat a vályúhoz vinni, de sokkal nehezebb elérni, hogy igyon is. Nos, ugyanez a jelenség megfigyelhető a vállalati beruházások és a kedvező hitelfelvételi lehetőségek viszonylatában is. Hiába alacsonyak a kamatlábak, ha nincsenek megfelelő profitkilátások, akkor a vállalkozások nem fognak élni a kedvező lehetőségekkel. S most, a nagy válság után olyan időket élünk, amikor az üzleti szférában nagy a bizonytalanság. Azt ugyanis szinte mindenki tudja, hogy egy nagy technikai-technológiai váltás előtt áll a világ, azt azonban csak nagyon kevesen, hogy mi is lesz ennek a változásnak a konkrét tartalma (megújuló energiák, elektromos autó stb.). Ezért aztán a beruházók arra várnak, hogy kikristályosodjanak az új fejlesztési irányok. A tévedés lehetősége nagy, a hibás irányokba eszközölt beruházások akár végzetesek is lehetnek az egyes vállalkozások számára. Ezt a fajta bizonytalanságot a gazdaságpolitika enyhíteni tudta volna, ha az elmúlt években többet költött volna kutatás-fejlesztésre, startup programokra és kockázatitőke-társaságok megalakítására.

A bizonytalanság mellett azonban a magyar gazdaságban kialakult és megerősödött a bizalmatlanság is. A váratlanabbnál váratlanabb kormányzati intézkedések, a különféle rendkívüli adók (nemegyszer visszamenőleges) bevezetése, a személyre szabott törvények alkalmazása, indokolatlan privatizációs és államosítási akciók igen erőteljesen rontották a kormány szavahihetőségét. A beruházások hosszú távú elkötelezettséget jelentenek. Nem várható el a magánszférától az erőteljes elköteleződés, ha a kormány nem hajlandó hasonlóan hosszú távú elköteleződésre, amely ebben az esetben a stabil szabályozási környezetet jelenti. A monetáris élénkítés hatásfokát a bizalom helyreállítása jelentősen növelni tudná, még akkor is, ha a technikai-technológiai bizonytalanság továbbra is fennmarad.