Omnibuszon a vénülő jövőbe?

Ha az elmúlt 120 évben a világ csak annyit változott volna, mint a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer paradigmája, akkor még mindig omnibuszon járnánk, gázlánggal világítanánk, és lúdtollal rótt papírokon intéznénk üzleti ügyeinket. A világ viszont fénysebességgel változik, miközben a „pay-as-you-go” algoritmus (vagyis a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer) szinte semmit sem.

Még mindig arra építjük a nyugdíjasok jövőjét, hogy az aktív korú járulékfizetők zokszó nélkül fedezik majd az idősek járandóságát, miközben teljes nyugalommal arra számítunk, hogy az új nemzedék ugyanezt a szívességet megteszi. A nemzedékek közötti bizalom erős hajtóanyaga egy évszázadon át német precizitással működtette ezt az eredendően bismarcki rendszert, csakhogy mára e paradigma elavult, és bizalom alapja megroskadt.

Miért ragaszkodik mégis minden modern európai állam egy olyan társadalmi újraelosztó szisztémához, amelynek minden eleme porlad a 21. század demográfiai, foglalkoztatási és immár migrációs viharaiban? Miért olyan nehéz belátni, hogy ugyanolyan színvonalon kétharmadnyi járulékfizetővel nem lehet másfélszer annyi nyugdíjast kétszer annyi ideig eltartani, különösen akkor, ha e megcsappant eltartói réteget feleakkora új nemzedék követi majd? Hogyan lenne fenntartható a generációközi hallgatólagos eltartási szerződés, ha egyre nyilvánvalóbb, hogy ennek minden rendelkezése önbecsapásra épül?

Nyilván a politikai döntéshozatal természetében kell keresni a válaszokat. Ugyan melyik európai kormányzó párt követne el politikai öngyilkosságot azzal, hogy a nyugdíjasok szerzett jogait megnyirbálná? A társadalmak elöregedésével a legtöbb szavazatot az idős polgárok adják le, és ha nem keresik a kegyeiket, kegyetlen büntetést mérhetnek az adott pártra. Magyarországon több mint kétmillió az öregségi nyugdíjasok száma: őket a 13. havi nyugdíjjal – vagy hasonló pénzügyi csecsebecsével – meg lehet nyerni, de például évente csak tízhavi nyugdíj fizetésével (ha ennyire teremtene fedezetet a járulékbevétel) ellenséggé lehet bőszíteni mindnyájukat. Mi lehet az újraválasztásért küzdő politikus mantrája? Az, hogy a nyugdíjasokat békén kell hagyni! A rendszer alapjait nem lehet megváltoztatni, aki bátorkodná ezt megtenni, azt sosem választanák meg újra.

Az viszont egyre nyilvánvalóbb, hogy másfél évtizeden belül félmillióval kevesebb – munkaképes korúra érő – gyerekkel és körülbelül félmillióval több kivándorlóval, azaz egymillióval kevesebb járulékfizetővel nem lehet biztosítani kétszázezerrel több nyugdíjas ellátmányát a ma megszokott szinten. De ki meri ezt megmondani az időseknek? És a leendő nyugdíjasoknak? Látjuk a választ: senki.

A kormányzat nyugtat, és azt mondja, hogy a rendszer fenntartható, nem kell aggódni. Persze halkan azért hozzáteszi, hogy legfeljebb 2030-ig lehet ebben reménykedni. A mélyből kiáltó szakértőket elég Kasszandrának bélyegezni – a nyugdíjrendszer jövőjét érintő döntéshozatalba be nem vonni –, és közben szorítani, hogy ne az aktuális kormányzati ciklus közepén omoljon a bizakodó nép fejére az állami nyugdíjpillér. Persze a Kasszandra-köpenyt tűzre lehet vetni, s helyette a leleményes Odüsszeusz vértezetét felöltve küzdeni lehet a józan ész győzelméért.

Ha a folyó finanszírozás paradigmája olyan szent tehén, amelyet nem lehet feláldozni, bármilyen ösztövér is szegény, akkor próbáljuk valamilyen módon életben tartani. Az egyik lehetőség, hogy minden olyan ellátástípust, amely nem kötődik szorosan a nyugdíjkorhatár betöltéséhez, leválasztunk a rendszerről (ez történt a korhatár előtti, a szolgálati és a rokkantsági nyugdíjakkal az elmúlt években, bár éppen ellentétes hatást ért el a nők kedvezményes nyugdíja). A másik kézenfekvő lehetőség, hogy addig emeljük a korhatárt, amíg csak társadalmi robbanás nélkül lehetséges. Most közelítünk a 65 évhez, és a már bevált lépcsőzetes lopakodó technikával felnyomható ez magasabb életkorra is.

A harmadik lehetőség, hogy minden létező módon próbáljuk fehéríteni a jövedelmeket, bár még mindig 22 százalékra becsülik a járulékfizetést hírből sem ismerő szürke- és feketegazdaság arányát. A negyedik lehetőség, hogy észrevétlen kis igazításokkal nehezítjük a nyugdíjjogosultság szerzését (mi számít szolgálati időnek, és mi nem, milyen keresetet lehet nyugdíjjárulék alapjául tekinteni, és mit nem). Meg lehet pendíteni, hogy annak több nyugdíj járjon, aki megfelelő számú jövőbeni járulékfizető előállításáról gondoskodott, azaz felnevelt legalább két szakképzett és itthon maradó gyereket; így lehet tesztelni az egygyermekes, a gyermektelen vagy a nem szakképzett sokgyermekes társadalmi rétegek reakcióit.

Az is lehetséges, hogy csoda történik, és a szent tehenet mégis fel lehet áldozni, mert maga a hitrendszer változik. Ilyen megoldás lehet például, ha a munkajövedelmek járulékoltatására épülő folyó finanszírozás töredező paradigmáját felváltanánk a fogyasztási adóra épített állampolgári alapnyugdíj és az azt kiegészítő kötelező öngondoskodás eszméjével.

Azt azért mindenképpen érdemes belátnunk, hogy ha a jövőbe vezető szállítóeszköz marad a 120 éves omnibusz, akkor a napról napra gyengülő vontatólovak belátható időn belül végképp kilehelik a lelküket. Akkor már késő lesz bármelyik politikai erőnek megkísérelnie azt, hogy már vénülő kezével megfogja a vénülő választópolgárok kezét. Mert az mind ökölbe szorul.

A szerző a Nyugdijguru.hu alapítója, amely elérhető a facebook.com/nyugdijguru weboldalról is