Perlekedés Pikettyvel - mégsem az egyenlőtlenség növekedésének évszázada lesz ez?

Századunk egyáltalán nem ígérkezik az egyenlőtlenség növekedése és a pangás századának, éppen ellenkezőleg, a demográfiai változások miatt egyre szűkösebb munkaerő-kínálat egyensúlyt teremt a tőkére és a munkára jutó jövedelmek között, megemeli a reálbéreket és a reálkamatokat, megszünteti a defláció veszélyét, valamint innovációra ösztönöz. Ezt a választ adja Charles Goodhart, a London School of Economics professzora, a Bank of England monetáris tanácsának volt tagja és a Morgan Stanley két kutatója, Manoj Pradhan és Pratyancha Pardeshi a tőke és az egyenlőtlenség korának tartós visszatértéről értekező Thomas Pikettynek. A most megjelent dolgozat legalább akkora visszhangot keltett, mint a francia közgazdász tavaly megjelent könyve.

Piketty A tőke a 21. században című könyvében az adóbevallások évszázadokra visszanyúló tanulmányozásának nyomán arra a következtetésre jut, hogy a második világháborút követően a jóléti államot megalapozó gyors növekedés és egyenlőbb jövedelemelosztás időszaka csak kivétel a kapitalizmus történetében. Szerinte a jövedelmek a tőke javára csoportosulnak át a munka kárára, a gazdaságot a lassú növekedés, a társadalmat a kirívó jövedelmi egyenlőtlenségek jellemzik majd, és újra a dinasztiák veszik át az uralmat.

A Morgan Stanley szerzőgárdája azonban nem a jövedelmi viszonyokat vizsgálja, hanem a demográfiai irányzatok középpontba állításával teljesen más következtetésre jut a jövőt illetően, mint Piketty. Goodhart és szerzőtársai szerint a munkaerőpiacot ért negyedszázaddal ezelőtti kínálati sokk a kivételes esemény, minden ebből vezethető le. A fejlett országok munkaképes korú lakossága 685 millió főt számlált 1990 táján. Ehhez csatlakozott egészen rövid idő alatt még 820 millió ember Kínában, a volt Szovjetunióban és Kelet-Európában. A Nyugat adta a technológiát, Kelet a munkaerőt. A munkaerőbőség megtakarítási bőséggel is társult, főként a szociális hálót nélkülöző Kína révén. E két hatás nyomán zuhantak a reálkamatok a fejlett országokban, csökkentek vagy stagnáltak a reálbérek, mert a termelés kihelyezésével vagy a munkahelyek áttelepítésének fenyegetésével a fejlett ipari államok munkaadói elérték, hogy a dolgozók elfogadják a csökkenő javadalmazást. Ez kétségkívül a tőke aranykorát hozta magával, ezt vallja Goodhart is, de szerinte korunk három nagy kihívására, az alacsony reálkamatra, a stagnáló bérekre és az egyenlőtlenségre ez a munkaerő-kínálati sokk ad magyarázatot.

A helyzet azonban változik. A világon a termékenységi ráta 4,85-ről 2,43-ra csökkent az elmúlt néhány évtizedben. A fejlett és a világgazdaságba integrálódott fejlődő országokban azonban drámai a fordulat. A népesség megtartásához szükséges 2,1-es szintet India haladja meg, de nem sokkal, és az Egyesült Államoktól Kínán át Brazíliáig – és természetesen Kelet-Európáig, ideértve Lengyelországot és Magyarországot – a népesség csökkenése jelezhető előre. A munkaképes korú lakosság aránya a népességen belül a hatvanas években 55 százalék volt, az ezredfordulóra 65 százalékra ugrott fel, de már 2030-ra 60 százalékra esik vissza, ahogy nő a várható élettartam. Vagyis egyre kevesebben egyre több embert kényszerülnek eltartani, és ha a szociális ellátás fennmarad – márpedig Goodhart ezt jósolja –, akkor a mind kevesebb dolgozó ember mind többet kereshet, így egyre több adót fizet majd. Mindennek lesz inflációs hatása is, de az innovációs kényszeren át ezek a folyamatok serkentik majd a termelékenységet és a növekedést. Arra a felvetésre is megvan a válasz, hogy a nők munkába állása, a nyugdíjkorhatár kitolása vagy a migránsok befogadása változtathat a képen, az alacsony képzettségűeket pedig kiszoríthatják a piacról a robotok, növelve az egyenlőtlenségeket. Mégpedig ez: az elöregedés hatását ezek a lehetőségek nem ellensúlyozzák, az automatizáció pedig nem eléggé gyors ütemű. Ugyan Piketty és Goodhart jóvoltából két alaposan átgondolt teória csap össze, de nem szükséges győztest hirdetni.