Stimuláció

Nagyon nem tetszik a kormányzatnak és a jegybanknak, amit a vállalati szektorban látnak: nincsen elég beruházás, ami miatt lassulni fog a gazdasági növekedés, a bankok meg nem finanszírozzák a cégeket, így maguk is kerékkötőivé válnak a bővülésnek. Mi legyen hát a terv? Újabb csomagot kell összeállítani a beruházások ösztönzésére, a bankokat meg kedves erőszakkal rá kell bírni arra, hogy finanszírozzák végre a magyar cégeket.

Az elgondolás önmagában nem rossz, és az élénkítési szándék is határozottan üdvözlendő. A döntéshozóink ugyanakkor megint mintha fordítva ülnének a lovon: a pénzügyi szolgáltatóknak akarnak újabb programot kidolgozni azért, hogy a kívánatos mértékben finanszírozzák az itthon működő vállalatokat, tudomást sem véve arról, hogy nem a bankok hitelezési képességével vagy hajlandóságával van a probléma, hanem egészen egyszerűen arról van szó, hogy a hitelek iránt nincs elég erős kereslet a piacon.

Így, ha a kormány vagy az MNB hitelprogramokkal próbál beavatkozni az élénkítés érdekében, annak túl nagy hozadéka biztosan nem lesz. Ékes példa erre a növekedési hitelprogram, amely tényleg nagyon hasznos és sikeres ugyan, de a keretein belül eddig kihelyezett 1650 milliárd forint jelentős része vagy meglévő hitelek kiváltását szolgálta, vagy már egyébként is tervezett beruházás finanszírozását oldotta meg igen kedvező feltételekkel, tehát a növekedést ösztönző hatása viszonylag korlátozott.

Ennek megfelelően nem az lenne itt a megoldás, hogy rafináltan kitalált konstrukciókkal próbáljuk életre kelteni a céges piacot, hanem magukat a vállalatokat kell meggyőzni arról, hogy érdemes beruházni Magyarországon. Ehhez viszont kiszámítható szabályozási környezet és gazdaságpolitika kell, amelynek megteremtése nem tartozik a gyorsan megoldható feladatok közé. Lehet persze stimulálgatni a hitelpiacot bármilyen irányból, nem valószínű, hogy ennek számottevő hozadéka lenne: a vállalatok bizalma az, amit helyre kellene állítani.