Legyen eurónk, vagy sem?

A Fidesz-kormány illetékesei 2002-ben több alkalommal is kifejtették, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás után minél hamarabb be kell lépnünk a monetáris unióba is. A belépés lehetséges dátumát akkor 2007–2008-ra tették, figyelembe véve a maastrichti kritériumok teljesítését és az ERM II.-ben eltöltendő két esztendőt is. Aztán jött a Medgyessy-kormány, és már szó sem esett a minél előbbi euróbevezetésről. A következő évek igen magas (6–9 százalékos) államháztartási hiánya és az államadósság drasztikus megnövekedése (53 százalékról 67-re), párosulva a magas inflációval és jegybanki alapkamattal, egy időre lehetetlenné tette a csatlakozási feltételek teljesítését. A 2008-as válság még jobban kitolta a csatlakozás dátumát, hiszen az adósság/GDP-hányados 80 százalék fölé, a forint-euró árfolyama pedig 300 fölé emelkedett.

A 2010-ben hivatalba lépő második Orbán-kormány azonban nem ott folytatta, ahol 2002-ben abbahagyta, ugyanis egyáltalán nem akart sietni az euró bevezetésével. A miniszterelnök két alkalommal is kitért erre a kérdésre, és világossá tette: Magyarország csak akkor fog csatlakozni az EMU-hoz, ha az általános fejlettségi szintje eléri az EU-átlag 90 százalékát (jelenleg 66–67-on stagnálunk), és ha az államadósság/GDP-hányados 50 százalék alá csökken (jelenleg 76–78 körül mozog). Nem szükséges túl nagy jóstehetség ahhoz, hogy megállapítsuk: a következő hat-nyolc évben bizonyára egyik kritériumot sem fogjuk tudni teljesíteni.

A válság utáni sikeres stabilizáció és világgazdasági defláció után azonban úgy tűnik, hogy most már akár teljesíteni is tudnánk a csatlakozás maastrichti kritériumait (eltekintve attól, hogy a forint folyamatos gyengülése okozhatna némi problémát az ERM II.-be való belépés után). Ennek ellenére semmilyen készülődés nem látható Magyarországon arra vonatkozóan, hogy be akarnánk vezetni az unió közös fizetőeszközét. Persze az EU vezetése sem sürget bennünket a gyors csatlakozásra (noha a 2004-es belépésünkkor vállaltuk, hogy minél hamarabb csatlakozunk az EMU-hoz is). A kialakult helyzet egy Nash-egyensúly: mi nem akarunk belépni, s az unió sem akarja, hogy eurótagok legyünk. Sajnos ez a Nash-egyensúly távolról sem Pareto-optimális.

A görög válság után vált egyre népszerűbbé az a tézis, amely szerint egy kevésbé fejlett ország számára előnyös, ha megtartja saját valutáját, és nem csatlakozik a valutaunióhoz. Ez az érvelés tulajdonképpen a Mundel-féle optimális valutaövezetek tézisére vezethető vissza. A saját nemzeti valuta ugyanis lehetőséget ad a gyors és rugalmas alkalmazkodásra a leértékelés révén, s így meg lehet akadályozni a külkereskedelmi és a fizetési mérleg jelentős romlását, valamint a nagy adósságok felhalmozódását. Sajnálatos módon ez a tétel nem helytálló, mert a leértékelés csak átmenetileg képes javítani az export jövedelmezőségét, hosszabb távon azonban az import megdrágulása révén a termelési költségek emelkedése csökkenti a jövedelmezőséget. Leértékeléssel nem lehet a hosszú távú versenyképességet javítani, amint azt a tankönyvek is megfogalmazzák, s erre talán a legjobb példát éppen a magyar gazdaság adja. Hiszen az exportunk zömét a többségében külföldi tulajdonú vállalkozások adják, és számukra nincs túlzottan nagy jelentősége az árfolyamnak, hiszen a bérek kivételével az inputjukat és az outputjukat is euró­ban számolják. Másrészről pedig nincs jelentős nagyságú olyan hazai exportunk, amely igen jelentős hozzáadott értékkel és ugyanakkor nagyon alacsony importtal készülne.

Az önálló árfolyampolitika nem is szükséges és nem is elégséges eszköz az olyan elmaradott országok számára, mint Magyarország. Egyfelől, mert a nemzeti valuta folyamatos leértékelése nem járul hozzá számottevően a külkereskedelmi és folyó fizetési mérleg javulásához (ezek elmúlt évekbeli javulását nem a leértékelés, hanem az aggregált kereslet – fogyasztás és beruházás – drasztikus csökkenése és az uniós források beáramlása, valamint a külföldön dolgozók hazautalásai okozták). Másfelől viszont a forint folyamatos gyengülése hátráltatta a gazdasági szerkezet átalakulását, mert nem kényszerítette ki a versenyképesség növekedését, hanem az olcsó munkaerő, nyersanyag és mezőgazdasági export irányába vitte el a gazdaságot. Végül a leértékelés következménye a nemzeti vagyon értékvesztése, mivel ez külföldi fizetési eszközben mérve egyre kevesebbet ér.

Az Orbán-kormány elsősorban azért ragaszkodik a nemzeti valutához, mert ez felel meg legjobban az általa kreált „nemzeti együttműködési rendszere” és az Európai Unió-ellenesség szellemének. Az ideológiai indokon túl azonban vannak praktikus indokai is, mindenekelőtt az önálló monetáris politika folytatásának és az államadósság belső finanszírozásának a lehetősége. Az MNB vezetése azonban túlértékeli az alacsony kamatláb és a könnyű hitelhez jutás gazdaságélénkítő hatását. A magyar gazdaság nemzetközi versenyképessége ugyanis nagyon gyenge, a hazai vállalkozások elavult technikát és technológiát használnak, és mindez a torz gazdasági szerkezettel együttesen azt okozza, hogy igen gyenge a termelés rugalmassága, az aggregált kínálat reakciója az összkeresletre. Az elmúlt két-három év tapasztalata szerint az 5-6 százalékos GDP-arányos keresletbővülés mindössze 2-3 százalékos gazdasági növekedést tudott generálni. Ez eddig nem jelentett problémát, mert a többletkereslet az EU-s forrásokból jött. Ha azonban a többletkereslet az expanzív monetáris és az MNB által finanszírozott költségvetési expanzióból keletkezik, akkor ennek igen negatív következményei lehetnek. A többletkereslet miatt romlani fog a külső és belső egyensúlyi helyzet, és pénzügyi buborék alakulhat ki, amely aztán a nemzetközi konjunkturális helyzet kedvezőtlenné válásakor akár ki is pukkadhat.

A címben feltett kérdés latolgatásakor tehát a képzeletbeli mérleg egyik serpenyőjébe a hazai fizetőeszköz bázisán megvalósuló gazdaságélénkítés lehetősége és a pénzügyi függetlenség kerülhet, amelyből az első igen bizonytalan, a második pedig látszólagos. Az euróövezethez való csatlakozás serpenyőjébe pedig a nemzeti szuverenitás gyengülése kerül, de a pénzügyi stabilitás és a gazdasági felzárkózás, modernizáció lehetőségével. Tessék választani!