Pogátsa: Megéri-e még az eurótagság?

A kilencvenes évek euró iránti lelkesedését elsősorban annak szimbolikus dimenziója, a fejlett Nyugathoz tartozás vágya uralta. Az akkori időszak ténylegesen közgazdasági tartalmú elemzései mai szemmel reálisak a tekintetben, hogy az euróövezeti tagság kapcsán nem jósolnak jelentős növekedési hatást, túlhangsúlyozzák viszont annak stabilitási aspektusát. Ellenben szinte egyáltalán nem tesznek említést a hátulütőkről: a tagság destabilizáló hatásáról és a gazdaságpolitikai kényszerekről.

Az eltelt idő sok tapasztalattal tett gazdagabbá bennünket. Az euró növekedési hatása továbbra is rendkívül szerény: az unió magállamainak nagyvállalati szektorát az egekbe repítette, a magországok (mindenekelőtt Németország) alsó társadalmi osztályai a bérvisszafogás miatt prekárius megélhetési pozícióba jutottak, a periferikus országokban pedig gazdasági összeomláshoz vezetett a tagság.

Az euró mint rövid távú monetáris stabilitási horgony továbbra is működik, hiszen a tagsághoz szükséges fiskális és monetáris kritériumok definíciószerűen most is garantálják a gazdasági stabi­litást: az alacsony adósságállományt, a kiegyensúlyozott költségvetési pályát és az alacsony inflációs környezetet. Ezek elérésével azonban paradox helyzetbe kerül a belépni kívánó állam: nem az eurótagság hozza meg ezt a stabilitást, hanem a stabilitás vezet el a tagsághoz. Azaz egy ilyen szintű stabilitásra képes gazdaságnak már tulajdonképpen nincs is szüksége az euróra mint horgonyra. Megteheti például, hogy belépés helyett fixálja a valutájának árfolyamát az euróhoz, ahogy azt több európai ország is megtette.

És ezzel elérkeztünk a hátrányokhoz. Miért előnyösebb fixálni, mint ténylegesen belépni az eurózónába? Egyrészt azért, mert fixálás esetén az ország fenntartja a leértékelés lehetőségét. Ez pedig gyakorlatilag minden sikeres felzárkózó modellnek része volt a skandináv államoktól a távol-keleti tigrisekig. Természetesen a leértékelést csak nagyon ritkán lehet sikeresen végrehajtani, és nem váltja ki a gazdaság érdemi szerkezeti átalakítását, a termelékenység folyamatos növelését. Időszakos stabilizációs lépésként azonban sokkal szerencsésebb eszköz, mint alternatívája, a „belső leértékelés”, azaz a megszorítások, amelyek egyetlen útként fennmaradtak az eurózóna tagországaiban. Ahogy azt Paul Krugmantól a Nemzetközi Valutaalap kutatásain keresztül sokan kimutatták: a megszorítások inkább csak fokozzák a gazdasági instabilitást. Hozzájuk képest jobb eszköz a leértékelés, ha megfelelően ritkán gyakoroljuk.

Az eurózóna legnagyobb problémájának az bizonyult, hogy nem optimális valutaövezet. Az egyetlen központi kamatláb vagy a gyorsan növekedő tagországokban okoz eszközárbuborékot, vagy a lassan növekvő, esetleg recesszióban lévő taggazdaságokat taszítja eutanáziába. Az elmúlt évtizedben rengeteg példát láttunk ezekre, nem véletlenül hosszú a sora az eurózóna áldozatainak: Írország, Portugália, Spanyolország, Franciaország, Olaszország, Görögország, Ciprus, Szlovénia, Litvánia, Lettország és Észtország.

Szintén súlyos probléma, hogy a zónának van ugyan inflációs célkitűzése, de nem monitorozza a tagállamok bérpolitikáját. Ezért például a meghatározó tagállam, Németország olyan káros bérvisszafogásba kezdhetett, hogy alacsony termelékenységi növekménye ellenére súlyos kereskedelmi többlete alakult ki a gyorsabb termelékenységi növekményt felmutatni képes déli perifériával és Franciaországgal szemben. Erre a zóna létrejötte előtt nem volt példa.

Németország a kereskedelmi többlet nagy részét visszahitelezte az eurózóna által felfújt eszközárbuborékot (elsősorban ingatlan, de annak nyomán más lufikat is) megélő perifériára. Amikor a buborék kidurrant, a periféria adósságállományának kitett német, holland és francia bankokat – a zóna saját szabályrendszerével szembemenve – kimentette, „görög” és „ír” mentőcsomagnak feltüntetve a bankmentést. Az alternatíva az európai bankrendszer és ezen keresztül az európai gazdaság összeomlása lett volna, de ettől még nem lett volna szabad a szuverén (tagállami) adósságválság álcája mögé rejteni a pénzügyi szektor válságát.

Innentől viszont az eurózóna története kifejezetten az európai integrációt és a demokráciát gyengítő irányba fordult. A szuverén adósságválság fikciójának fenntartása keretében belső leértékelést (megszorításokat) kényszerítettek a perifériára, amely azok adósságállományának a növekedéséhez vezetett, anélkül hogy a foglalkoztatásban vagy a gazdaságszerkezetben meghozta volna a szükséges javulást. Amikor a megszorító politika kudarca kiderült, az ehhez képest mérsékelt, keynesiánus keresletmenedzselő, a humán tőkébe befektetni kívánó görög kormányzatot az Európai Központi Bank a saját statútumával szembemenve megfojtotta, térdre kényszerítette, amikor megtagadta a görög kereskedelmi bankrendszertől a szabályok szerint járó likviditási segítséget. Magára a segítségre is azért szorult a nem sokkal korábban az EKB stressztesztjein átment görög bankrendszer, mert megtagadták a keynesiánus, „északi modellre” emlékeztető gazdaságpolitika lehetőségét, ezért a lakosság a bankbetétek gyorsuló kivételébe kezdett. Világossá vált, hogy az eurózóna kizárja a neoliberális gazdaságpolitikának még a hagyományos, mérsékelt alternatíváját is. Ennek betartatása pedig a pénzügyminiszterek ad hoc, szabályokkal nem rendelkező, jegyzőkönyvet nem vezető, átláthatatlan és elszámoltathatatlan testületének, az Eurogroupnak a kezében van. Az eurozóna tehát fokozatosan a tagállami és az euró­pai demokrácia ellenségévé vált.

Egy ilyen zónának nem érdemes tagjává válni. Az általa korábban sugallt stabilitást Magyarország nélküle is képes elérni, hosszabb távon fenntartani pedig csak azon kívül képes. Bár az uniós belépéskor elfogadtuk, hogy idővel az euró­zónának is tagjai leszünk, jelenleg úgy tűnik, jobb alternatíva a forintot fixálni az eurózónával szemben, vagy egy nagyon szűk sávban lebegtetni, és kívül maradni, ameddig csak lehetséges.

(Szerdán Mellár Tamás, a Pécsi Tudományegyetem professzora az euró mellett érvelt, ide kattintva elolvashatja.)