Roubini: Az Európa-kérdés 2016-ban

Az új év kezdetén egy olyan világot látunk, amelyet megsokszorozódó geopolitikai és geogazdasági kockázatok vesznek körül. A Közel-Kelet nagy része lángokban áll, ami táplálja azokat a feltételezéseket, melyek szerint – a katolikusok és a protestánsok közötti harmincéves háborúhoz hasonló – hosszú ideig tartó szunnita–síita háború törhet ki. Kína felemelkedése Ázsiában területi vitákat váltott ki, illetve kihívást jelent a régióra vonatkozó amerikai stratégiai vezető szerepre. Oroszország ukrajnai inváziója látszólag egy félig jegelt konfliktussá vált, de bármikor fellángolhat.

Fennáll az a veszély is, hogy egy újabb – a SARS-hoz, a MERS-hez, az ebolához vagy az elmúlt években felbukkant más fertőző betegségekhez hasonló – járvány tör ki. A kiberhadviselés is egyre inkább fenyegetést jelent, nem állami szereplők és csoportok káoszt okoznak a Közel-Kelettől Észak-Afrikáig, illetve a szubszaharai Afrikáig. Végül, de nem utolsósorban, a klímaváltozásról is elmondható, hogy már tetemes károkat okoz, a szélsőséges időjárási jelenségek egyre gyakoribbá és pusztítóbbá váltak.

Mégis Európa lehet az, amely geopolitikai forrásponttá válhat 2016-ban. Először is Görögország eurózónából való kikerülése talán csak elhalasztódott, de nem akadályozták meg teljesen, miután a nyugdíjreform és egyéb strukturális reformok az európai hitelezőkkel való összeütközést okozhatják. Másrészt a Grexit a monetáris unió végének kezdete lehet, ahogy a befektetők azt kezdik majd mérlegelni, hogy melyik eurózóna-tagállam lesz a következő, amely kilép az euró­zónából.

Ha a Grexit bekövetkezik, akkor az Egyesült Királyság EU-ból való kilépése is valószínűbbé válik. Az egy évvel ezelőtti helyzethez képest a Brexit bekövetkeztének esélye több okból is nőtt. Az Európában mostanában elkövetett terrortámadások és a migrációs válság még inkább elszigetelődővé tették az Egyesült Királyságot. Jeremy Corbin vezetésével a Munkáspárt euroszkeptikusabb lett. David Cameron kormányfő pedig igen nehéz helyzetbe hozta magát azzal, hogy olyan uniós reformokat követel, amelyeket a németek sem tudnak elfogadni. Sok brit számára az EU süllyedő hajóhoz hasonlít.

Ha a Brexit bekövetkezik, akkor újabb dominó dőlhet el. Skócia kiléphet az Egyesült Királyságból, ami Nagy-Britannia felbomlásához vezethet. Ez más szeparatista mozgalmakat arra inspirálhat – először talán Katalóniában –, hogy még erélyesebben lépjenek fel a függetlenség érdekében. Továbbá az EU északi tagországai az Egyesült Királyság kilépése esetén dönthetnek úgy, hogy számukra is jobb, ha távoznak az EU-ból.

Ami a terrorizmust illeti, a nagyszámú Euró­pában élő dzsihádista miatt nem az a kérdés, hogy lesz-e újabb támadás Európában, hanem az, hogy mikor és hol. Az ismétlődő támadások nagymértékben csökkenthetik az üzleti és fogyasztói bizalmat, és leállíthatják a törékeny euró­pai gazdasági kilábalást.
Igazuk van azoknak, akik szerint a migrációs válság komoly fenyegetés Európa számára. A problémát azonban nem az egymilliónyi tavaly Európába érkezett ember jelenti, hanem az a további 20 millió, akinek a Közel-Kelet és Afrika nagy részén el kellett hagynia otthonát, és elkeseredetten keres menedéket az erőszak, a polgárháború, az anarchia, az elsivatagosodás és a gazdasági összeomlás elől. Ha Európa nem képes koordinált megoldást találni erre a problémára, és fenntartani a közös külső határokat, akkor a schengeni megállapodás összeomlik, és visszaállítják a belső határokat az EU tagállamai között.

Mindeközben az eurózóna perifériáján – illetve az eurózónán kívüli EU-tagállamok körében, köztük Magyarországon és Lengyelországban – lankad a megszorítási és reformlendület, amely az eurózóna magállamainak mentőcsomagokkal szembeni kifáradásával ütközik. A bal- és jobboldali populista pártok – illetve ezen erők szabad kereskedelemmel, migrációval, muszlimokkal és globalizációval kapcsolatos ellenszenve – egyre népszerűbbek szerte Európában.

Görögországban a Sziriza, Portugáliában egy baloldali koalíció van hatalmon, a spanyol választások pedig jelentős politikai és szakpolitikai bizonytalansághoz vezethetnek el. A bevándorló-, muszlimellenes pártok egyre népszerűbbek Európa magállamaiban, beleértve Hollandiát, Dániát, Finnországot és Svédországot. Franciaországban a szélsőjobboldali Nemzeti Front közel került ahhoz, hogy néhány régió irányítását átvegye. Vezetőjük Marine Le Pen pedig jól szerepelhet a 2017-es elnökválasztáson.

Olaszországban Matteo Renzi kormányfőt két euróellenes populista párt részéről éri kihívás, amelyek egyre népszerűbbek a közvélemény-kutatási adatok szerint. Angela Merkel kancellár vezető szerepe is veszélybe került Németországban azután, hogy bátor, de vitatott döntést hozott arról, hogy közel egymillió menedékkérőt fogad be az ország.

Röviden szólva, növekszik a különbség aközött, amire Európának szüksége van, és amit az európaiak akarnak, és ez a szakadék 2016-ban súlyos gondot okozhat. Az eurózóna és az EU többszörös fenyegetéssel néz szembe, s ezek mindegyike kollektív fellépést tesz szükségessé. Azt látjuk azonban, hogy a tagállamok egyre inkább nemzeti megközelítéseket fogadnak el, ami így aláássa az Európára vonatkozó megoldások lehetőségét (a migrációs válság tragikus módon mutat erre rá).

Európának több együttműködésre, integrációra, kockázatmegosztásra és szolidaritásra van szüksége. Ezzel szemben úgy tűnik, hogy az euró­paiak a nacionalizmust, a balkanizálódást, a széttartást, a dezintegrációt választják.

Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org