Barátságos szigorral ellenőrzött adózók

Most, hogy az első Uber-autó elbúcsúzhatott a rendszámától be nem jelentett taxiszolgáltatás végzése miatt, egyértelmű, hogy a svéd modell barátságos mosolya mögött megbújó tűhegyes fogak ragadják majd meg az adóelkerülők grabancát a következendő években is.

A pénzügyi kormányzat felismerte ugyan, hogy a szolgáltató adóhatóság – mint amilyen Svédországban működik – sokkal hatékonyabban tudja a költségvetési bevételeket biztosítani, ha az adózók partnerként tekintenek a hatóságra adókötelezettségeik teljesítése során, ugyanakkor a most nyilvánosságra hozott ellenőrzési irányelv nem hagy kétséget afelől, hogy az ellenőrzés továbbra sem a szerződések, számlák és a könyvelés könnyed átlapozása lesz néhány kenyérlángost elmajszoló és sörzsiráfot csapolgató revizor társaságában.

Nem is lehet ezen csodálkozni. A gazdaság kifehérítése, az adócsalások visszaszorítása, az adóelkerülők helyes irányba terelése nem könnyű feladat, és nem is elvárás, hogy barátságos hangulatban történjen. A tervszámok, a revizori állomány létszáma, az időráfordítással szembeni nagy megtérülés biztosítása, a jövedelemtermelődés új területeinek folyamatos változása megköveteli a jogszabályok szigorú betartatását. Sohasem a szigorral volt tehát a baj, hanem a hitelesség és a korrektség hiányával.

Elő lehet írni ugyanis a mostanában divatossá vált sharing economy (közösségi étkezés, személyszállítás, szálláshelynyújtás stb.) fokozott ellenőrzését, de a revizoroknak nincsenek meg a kellő mélységű ismereteik a vizsgált gazdasági területről és üzleti modellről. A legbarátságosabban feltett kérdések ellenére kiderül, amikor a digitális gazdaság felhőalapú szolgáltatásait, a jövedéki termékkel, áruszállítással, állattenyésztéssel, fakitermeléssel, élelmiszeriparral, építkezéssel, gépjármű-kereskedelemmel, informatikával vagy a közúti szállítással foglalkozó adózókat vizsgálják.

De valóban korrekt előtérbe helyezni az ellenőrzés során az adóhatósági gyakorlatot a parlament által megszavazott jogszabályok alkalmazása helyett? Partnernek tudom-e tekinteni az adóhatóságot, ha nem kapok valódi választ arra, hogy milyen mértékű a felelősségem az üzleti partnerem által elkövetetett szabálytalanságokért, és milyen módon tudom folyamatosan ellenőrizni működésük szabályszerűségét az adóhatóság számára is elfogadható módon? Hogyan tudnám bizonyítani, hogy nem volt tudomásom arról, az alvállalkozóm „tudata adóelkerülésre irányult”, amikor velem szerződést kötött? Miért kell olyan mértékű adminisztrációt vezetnem, amely túlmutat a jogszabályok által előírt mértéken? Miért az az érzése az adózónak, hogy a „tényállás-tisztázási kötelezettség” az ő feladata lett az elmúlt évek folyamán?

Amíg az ilyen és ehhez hasonló kérdések nap nap után megválaszolatlanok maradnak, nehéz lesz svéd modellű partnerként tekinteni az adóhatóságra. Talán meg kellene próbálni először, hogy a közel húszezres NAV-állomány is a legnépszerűbb munkahelyként tekintsen a hivatalra. Ehhez az kell, hogy megszűnjön végre az egykori „apehos-vpopés” rivalizálás, a főváros és a megyék elszigetelt működése, életpályamodellt és tervezhető karriert lássanak az állást kereső fiatalok az adóhatóságnál, a nyelvi képzésük gyakorlásaként külföldi adóhatóságoknál szerezzenek szakmai ismereteket, oktatásuk ne csak a jogszabályok megtanítására, hanem a nemzeti és nemzetközi gazdaság változásaira, az adózók működésének gyakorlati kérdéseire is terjedjen ki, és juttatásaik ne a megtalált adóbevételtől függjenek, hanem attól a profizmustól, amely erősíti az adózók bizalmát.

A bizalom megszerzése nélkül ugyanis sohasem lesz partnerség, partnerség nélkül pedig hiába lesz széles a hatóság mosolya, ha nekünk is szembe kell néznünk az adóelkerülőknek szánt csillogó tűhegyes fogakkal.