Eljött a karbonadó ideje

Az elmúlt pár évtizedben az olajárak jelentős mértékben ingadoztak (hordónkénti 10 és 140 dollár között), ami komoly kihívást jelent a termelők és a fogyasztók számára is. A politikusoknak azonban ez az áringadozás lehetőséget nyújt arra, hogy előrelépjenek a klímaváltozás hatásainak enyhítésére és a fenntarthatóbb gazdaság kiépítésére vonatkozó globális célok megvalósítása terén, amelyek megjelentek a tavaly szeptemberben elfogadott fenntartható fejlődési célokban, illetve a decemberben megkötött párizsi klímamegállapodásban is.

A mostani olajár-ingadozások a klasszikus mikrogazdasági pókhálóelméletet juttatják az eszünkbe. A magas árak fokozzák az olajipari beruházásokat. Miután azonban a lelőhelyek feltárása és a kitermelés megindulása között hosszú idő telik el, mire az új termelés beindul, annak helyettesítése is megtörténik, és a kereslet gyakran már nem igazodik az elérhető kínálathoz. Ekkor az árak csökkennek, valamint a kutatások és a beruházások is esnek, ami az olajat helyettesítő energiaforrások tekintetében is bekövetkezik. Amikor ismét hiány jön létre, az árak megint emelkednek, és a ciklikus folyamat elölről kezdődik. Ez a ciklus továbbra is folytatódik, bár más tényezők – így a megújuló energia folyamatosan csökkenő költségei és a kevésbé energiaintenzív termelésre való áttérés – miatt talán annak erőssége csökken. Mindenesetre az áremelkedés elkerülhetetlen. Ebből adódóan a jelenlegi nagyon alacsony árak – az év eleje óta jórészt 35 dollár alatti hordónkénti árakat lehetett látni – remek lehetőséget teremtenek egy változó mértékű karbonadó bevezetéséhez. Az elgondolás egyszerű: az adó mértéke fokozatosan csökkenne, ahogy az olajárak nőnek, és ismét emelkedne, amint az olajárak csökkennek.

Ha a kiigazítás aszimmetrikus – vagyis nagyobb az adó növekedésének mértéke az olajárak esésekor, és kisebb az adócsökkenés mértéke az olajárak emelkedésekor –, a mechanizmus fokozatosan emelné a teljes adómértéket, még akkor is, amikor anticiklikus folyamat áll fenn. Egy ilyen kiegészítő adóemelés mellett érvel a klímaváltozás ellenőrzését célzó legtöbb modell.

Gondoljuk át a következő szcenáriót. Képzeljük el, hogy 2014 decemberében egy tonna karbonra vetítve 100 dolláros (szén-dioxid esetében 27 dolláros) adót vezetnek be. Az amerikai fogyasztók számára az új adó azonnali hatásaként (feltéve, ha az adót teljes mértékben a fogyasztókra hárítják) 0,24 dollárral emelkedett volna egy gallon benzin átlagos ára 2,23 dollárról 2,47 dollárra, amely még mindig alacsonyabb ár a 2007–2008-as szintekhez képest.

Ha azóta az olajár minden 5 dollárral való emelkedése esetén tonnánként 30 dollárral csökkentették volna a karbonadó mértékét, és az olajár minden 5 dollárral való csökkenésekor tonnánként 45 dollárral emelték volna meg az adót, akkor januárban 0,91 dolláros különbség állt volna fenn a standard piaci ár és a tényleges, adót is tartalmazó fogyasztói ár között. Ez az áremelkedés a karbonárat jelentősen megemelte volna, aminek köszönhetően az államok a befolyó bevételekből – mostanra elérve a tonnánkénti szénre vetítve a 375 dolláros szintet – különböző költségvetési céljaikat finanszírozhatták volna, és ellensúlyozta volna a kőolaj árának erőteljes esése miatt csökkenő benzinárak költségvetési hatását. Miután a tonnánkénti 375 dolláros szint igen magasnak számít a jelenlegi alacsony olajárak mellett, még egy alacsonyabb karbonár – tonnánkénti 150-250 dollár – is elégséges lenne a nemzetközi klímacélok teljesítéséhez a következő évtizedben.

Ezzel a megközelítéssel a politikusok fel tudnák használni a piacot arra, hogy az segítse a gazdaságok fosszilis üzemanyagoktól való függésének csökkentését, illetve a termelők profitjának újraelosztását az importáló országok felé anélkül, hogy hirtelen túl nagy teher hárulna a fogyasztókra. Valójában a felhasználói költségek stabilizálásával ez a megoldás jelentős előnyöket kínál.

A stratégia megvalósíthatósága terén kulcsfontosságú, hogy ezt a mechanizmust akkor kell bevezetni, amikor nagyon alacsonyak az árak. Így ez csak egy alig észrevehető, illetve nem egy vitatott eleme lesz a benzin és más üzemanyagok árazásának. A bevételek egy részét adócsökkentés vagy kutatási támogatások formájában vissza lehetne forgatni a köz javára. A változó mértékű karbonadó nyilvánvaló előnyei ellenére egyetlenegy ország sem használja ki a jelenlegi alacsony olajárakat a fentebb leírt vagy ahhoz hasonló formában, bár Barack Obama amerikai elnök olajadóra vonatkozó felhívása azt mutatja, hogy felismerte, mit jelentenek az alacsony olajárak.

Ennek a helyzetnek meg kellene változnia. Nem gyakran adódik alkalom, hogy egy olyan intézkedést lehessen alkalmazni, amely egyszerre ésszerű, rugalmas és hatékony a nemzeti és a globális célok elérésében. A politikusoknak élniük kell a lehetőséggel, ha fennáll a megfelelő alkalom. Itt az idő a változó mértékű karbonadó bevezetésére.

Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org