A központi bankok szerte a fejlett világban a deflációtól rettegnek. Pedig nem kellene. Félelmük ugyanis alaptalan, sőt komoly károkat okoz. Japán jó példa erre. 2013-ban a több évtizede tartó árcsökkenés arra sarkallta a japán központi bankot, hogy addig nem látott monetáris offenzívába kezdjen. Miközben az infláció egy darabig valóban emelkedett, azonban az áremelkedést kiváltó tényezők – a jen kompetitív leértékelődése és az adóemelés – nem maradtak fenn tartósan. Mostanra az ország ismét defláció közeli helyzetbe csúszott vissza, amire a média pánikszerű szalagcímekkel reagált.
A média által kreált képpel szemben azonban a japán gazdaság távolról sincs lejtmenetben. A munkanélküliség lényegében eltűnt, a foglalkoztatottsági ráta folyamatosan új csúcsokat ér el, és az egy főre jutó elkölthető jövedelem is emelkedik. Valójában még az úgynevezett „elvesztegetett évtizedek” alatt is annyival nőtt Japánban az egy főre jutó jövedelem, mint az USA-ban és Európában. A foglalkoztatottsági ráta is emelkedett, ami azt mutatja, hogy a defláció talán nem egészen olyan rossz dolog, mint ahogy a jegybankárok gondolják.
Az USA-ban és Európában is kevés jelét látni annak, hogy komoly gazdasági problémákat okozott volna az a központi bankok inflációs célkitűzéseinek elvétése. A gazdaság továbbra is növekszik – igaz szolidan, nem látványosan –, a foglalkoztatottság mértéke pedig emelkedik.
Két fontos probléma övezi a központi bankok jelenlegi irányvonalát. Először is, a fogyasztói árakra koncentrálnak, s ez nem megfelelő fókuszpont. A fogyasztói árak csökkenésének oka egyszerű: az energia- és nyersanyagárak több mint felével estek az elmúlt két évben. Az árcsökkenés ezért ideiglenes, így a központi bankoknak ezt a tényezőt nem kellene figyelembe venniük, mint ahogyan ignorálták a fogyasztói árak növekedését is, amikor az olajárak emelkedtek.
Ehelyett a központi bankoknak a jövedelmek emelkedésére kellene fókuszálniuk a nominális GDP-növekedéshez viszonyítva. Elvégre is ez az a mutató, amely számít a súlyosan eladósodott kormányzatok és vállalatoknak. E mutató szerint nincs is defláció: a GDP-árindex (GDP-deflátor) a fejlett országokban átlagosan 1-1,5 százalékkal emelkedett. Az eurózónában 1,2 százalékkal. Ez alatta van az Európai Központi Bank (EKB) 2 százalékot alulról közelítő inflációs céljának, de nem olyan jelentős mértékben, hogy igazolni tudná a monetáris eszközök EKB általi egyre agresszívabb – a gazdaság élénkítését szolgáló – használatát.
A nominális GDP-növekedés szintje közben meghaladja a hosszú távú kamatok mértékét. Ahogy Thomas Piketty kihangsúlyozta: amikor a hosszú távú kamatok mértéke magasabb, mint a GDP-növekedés – ahogy ez általában jellemző –, akkor a gazdagabbak gyorsabban tudnak vagyonosodni, mint a gazdaság többi része. Ma azonban a nominális GDP-növekedés szintje jóval meghaladja az átlagos hosszú távú kamatok mértékét, még az eurózónában is, ahol a nominális GDP-növekedés idén várhatóan 3 százalék körüli értéket ér el. Ez azt jelenti, hogy a finanszírozási feltételek ugyanolyan kedvezők, mint a hitelboom csúcsán, 2007-ben, illetve sokkal jobbak, mint bármikor máskor az elmúlt húsz évben.
Azt gondolhatnánk, hogy ez meggyőzi a jegybankárokat arról, hogy gondolják újra a deflációval kapcsolatos aggodalmaikat. Ők azonban továbbra is az inflációs céljaik elérését tartják szem előtt, és úgy vélik, hogy még az enyhe defláció is lefelé tartó spirált tud kiváltani, amelynél a csökkenő kereslet további áresést eredményez. Ez az elgondolás a második tévedésük.
Természetesen bekövetkezhet deflációs spirál, és annak következményei súlyosak lennének. Ha a reálkamatok jelentős mértékben pozitívak lennének, a kereslet visszaeshetne, ami az árakat olyan szintre vinné le, amikor már lehetetlenné válna az adósoknak a törlesztés. Egy ilyen spirál is hozzájárult az 1930-as évek nagy amerikai válságához, amikor is az árak néhány éven át 20-30 százalékkal csökkentek.
Jelenleg azonban igen messze vagyunk egy ilyen helyzettől. Valójában a nominális kamatok mértéke zéró szinten áll, miközben az átfogó árindexek emelkednek, igaz, mérsékelten. Abból kiindulva, hogy ilyen kedvezők a finanszírozási feltételek, nem meglepő, hogy a kereslet erőteljes maradt, ami lehetővé tette, hogy a munkanélküliség mértéke szinte mindenhol a válság előtti alacsony szintekre csökkent.
Az eurózóna az egyetlen olyan nagyobb fejlett gazdaság, ahol a munkanélküliség mértéke továbbra is jelentős, és így az egyetlen olyan gazdaságnak számít, ahol a defláció lefelé mutató kockázata fennállhat. De még az eurózónában is a GDP-növekedés mértéke valamivel meghaladja az amúgy igen alacsony szintű potenciális rátát, így a kibocsátási rés fokozatosan szűkül. Továbbá az eurózónabeli magas munkanélküliség egyetlen oka az, hogy a foglalkoztatottak aránya folyamatosan emelkedett a recesszió alatt, és valójában a foglalkoztatottság szintje visszatért a válság előtti szintekre. Ez éppen az ellentéte annak, ami miatt a defláció miatt nyugtalankodók aggódnak. A népszerű „hitét vesztett munkavállaló” elmélet szerint a defláció igen súlyos károkat okoz, mivel a hosszú recessziós időszak arra készteti a munkavállalókat, hogy távozzanak a munkaerőpiacról. A mostani európai helyzet azonban nem ez az eset.
A bizonyítékok egyértelműek. A fejlett gazdaságok központi bankjainak felül kellene kerekedniük a deflációs spirállal kapcsolatos irracionális félelmükön, és abba kellene hagyniuk azt, hogy kétségbeesetten próbálják élénkíteni a gazdaságot. Máskülönben jelentős méretű lesz a mérlegük, amivel csak igen keveset lehet elérni.
Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.