Gazdaságpolitikai fordulat előtt

A 2010-es választások utáni magyar gazdaságpolitika megítélése ellentmondásos. Vannak, akik az elszalasztott lehetőségek periódusának, a jóléti felzárkózás elmulasztásának tartják, és vannak, akik a csődhelyzet utáni rendteremtés időszakának látják az elmúlt hat évet. Az ellenzők elsősorban a gazdaságpolitika szakmai autonómiájának csorbulását kérik számon, a támogatók viszont éppenséggel erénynek tekintik azt, hogy a gazdaságpolitika az utóbbi években eltökélt politikai vezetés vigyázó szeme mellett működött. Egy biztos: míg a kétezres évek szocialista-szabaddemokrata kormányait a makrogazdasági egyensúlyhiányokkal történő sikertelen küzdelem és a növekvő eladósodás jellemezte, addig a Fidesz-kormánynak sikerült a makropénzügyi stabilizáció. Ennek alapja pedig a szigorú fiskális politika volt. A kísérletezés és az unortodoxia pedig a jegybank felségterülete lett.

Bokros Lajos egykori pénzügyminiszter tézisét, miszerint csak kemény költségvetési politika mellett lehet érdemi monetáris politikát folytatni, a jelenlegi kormány sajátságosan, de eddig következetesen alkalmazta. Egyfelől a költségvetési megszorítás kifejezést politikai kommunikációs okokból ugyan nyilvánvalóan kerülték, de közben a közszférában a bérek és az egyéb juttatások emelkedését is visszafogták. Másfelől a monetáris politikában számos innovatív eszközt vetettek be, és jellemzően laza kamatpolitikát folytattak.

Most azonban mind a monetáris, mind a fiskális politikában fordulat jelei észlelhetők. Ami a jegybanki politikát illeti: a legutóbbi monetáris tanácsi ülésen a kamatcsere ügyletének, az IRS-nek a megszüntetéséről döntöttek. Kétségtelen, hogy az IRS két évvel ezelőtti bevezetése óta a külföldiek kezében levő állampapírok állománya csökkent. A piaci árazásnál jóval kedvezőbb eszköz jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a külföldi befektetők, köztük a meghatározó pozícióval rendelkező Templeton kiszorulóban vannak a magyar állampapírpiacról. A csökkenő külső sérülékenység pedig a magyar gazdaságpolitika döntéseiben nagyobb szabadságfokot ad a politikai vezetésnek. De nemcsak erről van szó: a jegybanki kommunikációban meglepő, de egyértelmű az korábbival szögesen ellentétes héja hangütés, amely a kamatcsökkentési várakozások hűtését szolgálja.

A fordulat előszele a fiskális politikában is észlelhető. Úgy tűnik, a kormány megijedt attól az eshetőségtől, hogy Csehországhoz hasonlóan Magyarország is olyan bizarr biztonságos menedék lehet a pénzpiaci befektetők számára, ahol a nemzeti valuta felértékelődése visszavetheti a növekedést. A tartós külső egyensúlyi többlet és az adósságok fokozatos lemorzsolódása mellett eddig a gyenge forint árfolyamára épülő exportvezérelt növekedési politika adta a Fidesz-kormány gazdaságpolitikájának az alapját.

A hazai kisvállalkozások nem tudják helyettesíteni a feldolgozóipari multiktól származó növekedést, és úgy tűnik, ezt a tételt a 2011–2012-es évek növekedési problémái kapcsán a kormányzat megtanulta. Nem véletlen, hogy az unortodoxia kellemetlen következményei – mint például a szektorális különadók – sosem érintették a feldolgozóipari multikat. Ezzel együtt most a növekedés jelentős lassulásának jelei mutatkoznak; ha tehát a gazdasági aktivitás ösztönzése monetáris politikai oldalról nehezen megvalósítható, akkor a kormány hajlamos lehet a hagyományos fiskális politikai élénkítésre.

A monetáris politikai szigorra és laza fiskális politikára épülő gazdaságpolitikai mix persze hosszabb távon kockázatos, és éppen a makropénzügyi stabilizációban az elmúlt években elért eredményeket teheti kockára. De ne feledjük: a választási ciklus felénél járunk.