A 2010-es választások utáni magyar gazdaságpolitika megítélése ellentmondásos. Vannak, akik az elszalasztott lehetőségek periódusának, a jóléti felzárkózás elmulasztásának tartják, és vannak, akik a csődhelyzet utáni rendteremtés időszakának látják az elmúlt hat évet. Az ellenzők elsősorban a gazdaságpolitika szakmai autonómiájának csorbulását kérik számon, a támogatók viszont éppenséggel erénynek tekintik azt, hogy a gazdaságpolitika az utóbbi években eltökélt politikai vezetés vigyázó szeme mellett működött. Egy biztos: míg a kétezres évek szocialista-szabaddemokrata kormányait a makrogazdasági egyensúlyhiányokkal történő sikertelen küzdelem és a növekvő eladósodás jellemezte, addig a Fidesz-kormánynak sikerült a makropénzügyi stabilizáció. Ennek alapja pedig a szigorú fiskális politika volt. A kísérletezés és az unortodoxia pedig a jegybank felségterülete lett.
Bokros Lajos egykori pénzügyminiszter tézisét, miszerint csak kemény költségvetési politika mellett lehet érdemi monetáris politikát folytatni, a jelenlegi kormány sajátságosan, de eddig következetesen alkalmazta. Egyfelől a költségvetési megszorítás kifejezést politikai kommunikációs okokból ugyan nyilvánvalóan kerülték, de közben a közszférában a bérek és az egyéb juttatások emelkedését is visszafogták. Másfelől a monetáris politikában számos innovatív eszközt vetettek be, és jellemzően laza kamatpolitikát folytattak.
Most azonban mind a monetáris, mind a fiskális politikában fordulat jelei észlelhetők. Ami a jegybanki politikát illeti: a legutóbbi monetáris tanácsi ülésen a kamatcsere ügyletének, az IRS-nek a megszüntetéséről döntöttek. Kétségtelen, hogy az IRS két évvel ezelőtti bevezetése óta a külföldiek kezében levő állampapírok állománya csökkent. A piaci árazásnál jóval kedvezőbb eszköz jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a külföldi befektetők, köztük a meghatározó pozícióval rendelkező Templeton kiszorulóban vannak a magyar állampapírpiacról. A csökkenő külső sérülékenység pedig a magyar gazdaságpolitika döntéseiben nagyobb szabadságfokot ad a politikai vezetésnek. De nemcsak erről van szó: a jegybanki kommunikációban meglepő, de egyértelmű az korábbival szögesen ellentétes héja hangütés, amely a kamatcsökkentési várakozások hűtését szolgálja.
A fordulat előszele a fiskális politikában is észlelhető. Úgy tűnik, a kormány megijedt attól az eshetőségtől, hogy Csehországhoz hasonlóan Magyarország is olyan bizarr biztonságos menedék lehet a pénzpiaci befektetők számára, ahol a nemzeti valuta felértékelődése visszavetheti a növekedést. A tartós külső egyensúlyi többlet és az adósságok fokozatos lemorzsolódása mellett eddig a gyenge forint árfolyamára épülő exportvezérelt növekedési politika adta a Fidesz-kormány gazdaságpolitikájának az alapját.
A hazai kisvállalkozások nem tudják helyettesíteni a feldolgozóipari multiktól származó növekedést, és úgy tűnik, ezt a tételt a 2011–2012-es évek növekedési problémái kapcsán a kormányzat megtanulta. Nem véletlen, hogy az unortodoxia kellemetlen következményei – mint például a szektorális különadók – sosem érintették a feldolgozóipari multikat. Ezzel együtt most a növekedés jelentős lassulásának jelei mutatkoznak; ha tehát a gazdasági aktivitás ösztönzése monetáris politikai oldalról nehezen megvalósítható, akkor a kormány hajlamos lehet a hagyományos fiskális politikai élénkítésre.
A monetáris politikai szigorra és laza fiskális politikára épülő gazdaságpolitikai mix persze hosszabb távon kockázatos, és éppen a makropénzügyi stabilizációban az elmúlt években elért eredményeket teheti kockára. De ne feledjük: a választási ciklus felénél járunk.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.