A nyugdíjazási ráták újragondolása

Már egy ideje egyértelmű, hogy a nyugdíjrendszerek komoly kihívások elé kerülnek. Az idős – és különösen a nyugdíjas – emberek aránya főként a fejlett országokban gyors ütemben növekszik, s ott ez a trend már erős nyomás alá helyezte a szociális jóléti rendszereket. A probléma azonban súlyosabb lehet annál, mint ahogy azt a legtöbb ember gondolja, miután azok a módszerek, amelyekkel a társadalmak elöregedésének hatásait mérjük, nem megfelelők. Ebből adódóan hatalmas a különbség a hagyományos módon nyugdíjasként számon tartott emberek száma és azok száma között, akiknek az élete ténylegesen a nyugdíjaktól függ.

A zavar abból a módszerből adódik, amely alapján a kutatók hagyományosan kiszámolják az időskori függőség (old-age dependency, OAD) értékét, amely a 64 évnél idősebb embereknek a munkaképes korúakhoz viszonyított arányát adja meg. Az OAD-ráta Olaszországban 2015-ben 35 százalékot tett ki az ENSZ adatai szerint, ami azt jelenti, hogy minden száz 15 és 64 év közötti olaszra harmincöt 65 éves vagy annál idősebb ember jutott. Az előrejelzések szerint 2050-re Olaszország OAD-hányadosa több mint 60 százalékot tesz majd ki. Hasonló a helyzet Németországban, Japánban és Spanyolországban, továbbá az előrejelzések szerint mindegyik országban megduplázódik a követező harminc évben az OAD-ráta értéke.

Mindennek fontos következményei vannak. Az OECD előrejelzése szerint az OAD-ráták emelkedése jelentősen növeli majd az állami egészségügyi és nyugdíj-kiadásokat. Ez ijesztő jövőkép annak ismeretében, hogy a nyugdíjak már most is az állami kiadások 17 százalékát teszik ki az OECD tagállamaiban, illetve sok országban ez a legnagyobb kiadási tétel a költségvetésben.

A gond az, hogy az OAD-ráta ritkán adja vissza a teljes képet. Ez a mutató ugyanis nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy néha korábban mennek nyugdíjba az emberek, és nem minden munkaképes korú vesz részt ténylegesen a munkaerőpiacon. A pontosan mért függőséghez arra is szükség van, hogy elismerjük, a társadalom nemcsak munkavállalókból és nyugdíjasokból, hanem diákokból, munkanélküliekből, otthon maradó szülőkből és rokkantsági nyugdíjat kapó emberekből is áll.

Ha így közelítünk a kérdéshez, akkor más kép tárul elénk. Néhány kormány arra bátorította az idősebb munkavállalókat a gazdasági válságok idején, hogy korábban menjenek nyugdíjba azért, mert ezzel munkalehetőséget teremtenek a fiataloknak. Olaszországban például a tényleges nyugdíjba vonulási korhatár az 1970-es 65 évről 1997-re 59,9 évre csökkent. Ez azóta is alacsonyan maradt. Az olasz statisztikai hivatal szerint 2012-ben a tényleges nyugdíjkorhatár 61,1 év volt, míg 2013-ban a nyugdíjellátásban részesülő emberek 25 százaléka 65 évnél fiatalabb volt.

Mindezek miatt az Allianz International Pensions kidolgozott egy új mutatót, a „nyugdíjazási függőségi rátát”, amely az életkoruktól függetlenül nyugdíjat kapó emberek arányát adja meg a valójában dolgozó emberekhez viszonyítva. Ahogy az várható volt, ez a mérőszám teljesen más helyzetet mutat. Egy 12 országra kiterjedő tanulmányban arra jutottunk, hogy minden 100 dolgozó emberre átlagosan 50 nyugdíjellátásában részesülő ember jut. Összehasonlításképpen: az OAD-ráta csak 25 idős embert mutat ki minden 100 munkaképes korú emberre.

Ausztráliában, az Egyesült Államokban és Lengyelországban az OAD-ráta kevesebb mint 20 százalék, azonban jóval magasabb a nyugdíjazási függőségi rátájuk, amelynek értéke Ausztráliában 30, az USA-ban 39, míg Lengyelországban 63 százalék. Más szóval az a teher, amelyet USA-ban a nyugdíjasok jelentenek gazdaságnak, valójában a duplája annak, mint amit az OAD jelez; Lengyelországban pedig több mint háromszorosa ez az érték az OAD által mutatotthoz képest.

A nyugdíjazási függőségi ráták alkalmazásával néhány további meglepő tényre is fény derülhet. Például Japánban, a világ „legidősebb” országában, ugyanakkora a nyugdíjazási függőségi ráta, mint Romániában, amelynek viszont jóval fiatalabb a népessége. Japánban ugyanis sok 65 évnél idősebb ember dolgozik, miközben Romániában sok 65 évnél fiatalabb ember megy nyugdíjba.

Bizonyos értelemben ez jó hír, hiszen azt mutatja, hogy a nyugdíjazási függőség minták kialakulása nem szükségszerű. Valójában a gazdaságpolitika és a munkaerőpiac dinamikája jelentősen befolyásolni tudja, hogy a nyugdíjasok mekkora terhet jelentenek egy ország gazdaságának. A stabil foglalkoztatottsági ráták biztosításával – különösen a fiatalok, a nők és az idősek körében – és azzal, hogy az időseket kevésbé utalják rá az állami transzferekre, a kormányok csökkenthetik a függőségi rátát.

Nem valószínű azonban, hogy a nyugdíjrendszert fenntarthatóbbá tevő szakpolitikai intézkedéseket végrehajtják, ha a választópolgárok nem fogják fel a valódi jellentőségét annak a változásnak, amely a gazdaságukra és a fiatal dolgozókra hathat ki. Gondoljunk Olaszországra! Adataink azt mutatják, hogy 70 nyugdíjas jut minden 100 olasz munkavállalóra. Mégis a Pew Research Center felmérése szerint csak az olaszok 41 százaléka véli úgy, hogy a társadalom elöregedése „komoly probléma”.

A nagy függőségi rátával rendelkező országok polgárainak meg kellene adni az esélyt, hogy megismerhessék az igazi jellemzőit annak a folyamatnak, amely a gazdaságukra vár. Csak ekkor tudják megfelelően tervezni saját pénzügyeiket, és kiválasztani azokat a képviselőket, akik a legjobban védik az érdekeiket.