Mellár Tamás: A GDP-adat margójára

Még a gazdasági elemzők és előrejelzők nagy többsége is meglepődött, amikor a KSH közzétette a GDP idei első negyedévi növekedési ütemét. A szakma 2 százalék körüli növekedést várt az előző év azonos időszakához képest, ehelyett a nyers tényadat 0,9 százalék lett, amelyet most, a részletesebb számítások után megerősített a hivatal. Még azok sem nagyon számítottak ilyen mértékű visszaesésre (az előző negyedévhez képest ugyanis  0,8 százalékos csökkenés volt), akik nem tekintették fenntarthatónak az elmúlt három évben kialakult 3 százalék körüli növekedési pályát. Az adat azt is valószínűsíti, hogy az idén nem fogja elérni a magyar gazdaság a 3 százalékos növekedési ütemet, sokkal inkább a 2 százalékos szint körül fog alakulni.

De mi történt az első negyedévben? Az alacsony növekedés csak a véletlenek szerencsétlen egybeesése miatt következett be, s ezt a kisiklást hamar korrigálni fogja a gazdaság, vagy pedig trendforduló kezdődött el 2016-ban, és ennek megfelelően alacsonyabb (1,5–2 százalékos) pályára fog az ország ráállni? Egyetlen adatból lehetetlen trendbecslést készíteni (gyakran még 25-30 adatból sem nagyon sikerül), ezért nem érdemes azt találgatni, hogy magasabb vagy alacsonyabb lesz-e a növekedési pálya a következő negyedévekben. Az ütem jelentős mérséklődése mindazonáltal azokat igazolta, akik azt állították, hogy az elmúlt évek dinamikus növekedése mögött az uniós források gyors ütemű felhasználása keresendő meghatározó okként, és nem a gazdaság szerkezeti átalakulása vagy a versenyképesség emelkedése. Ugyanis az történt, hogy az év eleje óta jelentősen csökkentek a bevont uniós források, s a külföldi tulajdon által dominált ipari termelés is csökkent, s belső növekedési források híján a gazdaság a stagnálásba csapott át. Az építőipar, az ipar és a mezőgazdaság együttesen közel 1 százalékos csökkenéssel járult hozzá a GDP-hez, szerencsére a szolgáltatások 1,8 százalékos pozitív hozzájárulása meg tudta fordítani a negatív előjelet.

A gazdasági vezetés láthatóan nem volt felkészülve erre a lehetséges fordulatra, és csak most kezd összeállítani valamiféle gazdaságélénkítő programot. Ez akár sikeres is lehet rövid távon, hiszen az ipari termelés áprilistól újra növekedni kezdett (5,3 százalékkal nőtt éves szinten), továbbá az államháztartásban van elég felhasználható többletforrás, és az MNB is támogatni kívánja a fellendülést. Figyelembe véve a külkereskedelmi és a folyó fizetési mérleg többletét, monetáris oldalról sem látszik akadálya a felpörgetésnek. S mivel szűk két év múlva újból választások lesznek, bizonyára a kormányzó politikai erőknek is kedvükre való lenne a politikai üzleti ciklus újbóli beindítása. A kínálkozó lehetőségek és az egyező akarat meghozhatja a kívánt eredményt: a negyedéves kitérő után a magyar gazdaság újból növekedhet, akár 2–3 százalékkal is. És mire a polgárok 2018 tavaszán az urnákhoz járulnak, már el is felejthetik a 2016. eleji gyengébb növekedési adatot.

Ehhez a lehetséges optimista forgatókönyvhöz azonban két fontos megszorító megjegyzés tartozik. Egyfelől csak rövid távon, egy-két év távlatában lehet sikeres a gazdaság felpörgetése, másfelől pedig minél nagyobb lesz a gazdaságélénkítés, annál erőteljesebb egyensúlytalansági feszültségek felhalmozódnak majd fel. Az élénkítés várhatóan azért fog hamar kifulladni, mert a termelés tartós bővülésének nincsenek meg a feltételei. A magánberuházások a 2012–15 közötti három évben összességében nem nőttek, hanem stagnáltak. Az elmúlt évben  pedig igen jelentősen, 5 százalékkal csökkentek, miközben az összberuházások rekordméretű, 9,6 százalékos zuhanást mutattak. Ezért nem biztosított a termelőtőke-állomány mennyiségi és minőségi megújítása, amely nélkül nem képzelhető el dinamikus növekedés. Továbbá hiányzik a termelésbe bevonható szakképzett, mobil munkaerő-állomány, többek között azért is, mert 500-600 ezer honfitársunk külföldön dolgozik. S mindezen felül a kutatás-fejlesztés területén több évtizedes lemaradásunk van, amely jól visszatükröződik a tartósan gyenge versenyképességünkben. A kormány még most is csak vonakodva szánja el magát arra, hogy a GDP 1,3-1,4 százalékát kitevő kutatás-fejlesztési kiadásokat 1,8-re emelje. De ez még mindig édeskevés, ha a skandináv országokat tekintjük zsinórmértéknek, ahol évente rendre a GDP-jük 3–4 százalékát költik erre a célra.

Az egyensúlyi feszültségek megjelenésére pedig már a friss első negyedéves számok is ízelítőt adtak. A GDP felhasználási oldalán a háztartások fogyasztása 2,5 százalékkal járult hozzá, miközben a beruházások mínusz 1,1 százalékkal, a nettó export pedig mínusz 0,8-del csökkentette. Jóllehet itt is igaz, hogy egy negyedévből nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, az azért megkockáztatható, hogy ha a termelés dinamizálása költségvetési és hitelforrásokból, a hazai vállalkozásokra alapozva történik meg, akkor a háztartások fogyasztásának bővülése rontani fogja a külkereskedelmi mérleget. S amennyiben az EU-s források és a külföldön dolgozók hazautalásai csökkennek, akkor ez a folyó fizetési mérleg romlását is el fogja indítani.